Tovatűnő Szárnyakon

Én egyetlen Nillám könyvírásba kezdett, melynek apró mozzanatairól és a főbb tudnivalókról blogot is nyitott. Személy szerint vagyok olyan helyzetben, hogy ismerjem a mélyebb részleteket is, és azt kell, hogy mondjam, újabb „igazi Nillás” történet van készülőben, és akik eddig olvastak tőle, megnyugtatásként, ebben sem fognak csalódni.
Szóval látogassatok el erre a blogra, és drukkoljatok, hogy sikerüljön a projekt :)

Katt a képre ;)

Tovatűnő szárnyakon

„Frances boldog, kiegyensúlyozott életet él, megvan mindene, amit csak szeretett volna; azt hitte, ez már nem romolhat el soha. Ez a remekül felépített, rózsaszín élet. De természetesen ember tervez, Isten végez...

Evan régen ugyanebben hitt, de az élete neki is félresiklott. Elvesztette azt a csillagot, mely a fényt hozta el neki, és amely most talán örökre kihúnyt.

Vajon felragyoghat még valaha a csillaguk? Láthatatlan szárnyakon berepülhet még a boldogság az életükbe? Vagy ők már nem élhetnek soha békességben?”

Új pályázat - Tizes próbája

Nos, emberek, új pályázatot indítottam :)
Lessétek meg, és ha úgy gondoljátok, jelentkezzetek Ti is :D
Minél többen vagyunk, annál jobb ^^

http://palyazat-melody.blogspot.com/

Schmetterling - Egy lélek küzdelme

Nem olyan rég bukkantam rá erre a gyöngyszemre :)

Valamiért nagyon megfogott a történet, talán mert nem tvájlájt, és mert életszerű...

És aztán a kedves szerzővel is igen jóban lettünk ^^

Úgyhogy alkottam a történetéhez meglepibe egy kis vidit :)

Ha felkelti az érdeklődéséteket, szerintem lessetek be hozzá ^^ (ha meg nem, mert ratykó a vidi, akkor is, csekkoljátok le, mert megéri :D hihihi)

http://egylelekkuzdelme.blogspot.com/

6. fejezet - Beszélgessünk!

Nos, igen... Mint láthatjátok, visszatértem :) Remélem, azért még mindig lesz, aki elolvassa, és tetszeni fog nektek :)
Jó olvasást! Puszi <3

Zoe szemszöge

Amint átléptük a repülőgép küszöbét, mintegy varázsütésre eltűnt belőlem minden félelem és feszültség. Tüdőmbe végre elegendő mennyiségű oxigén áramlott, és zakatoló szívem is lassan visszatért az elfogadható percenkénti ütésszámhoz.

Benett megfogta a kezem, és úgy húzott maga után az információs pult felé. Elsőre megdöbbentem ezen, az igazából teljesen reflexszerű mozdulaton, de ezen hamar túltettem magam, és már csak azzal tudtam törődni, hogy egy puha, meleg kéz az enyémre kulcsolódik.

A recepciós furcsán nézett ránk, és még Benett gondosan felépített magyarázkodása után is szúrós szemekkel szólt le a repülőgép rakodóterébe, hogy hozzák ki a többivel a mi bőröndjeinket is.

Még jó, hogy ez csak egy kis gép, nagyjából száz utassal; félezer utas csomagja közül az életben ki nem válogatnák a csomagjainkat.

A recepciós – miután beszélt a hordárokkal – unottan elmagyarázta, hová is kell mennünk, majd visszafordult a félbehagyott papírmunkájához.

Benett újra megfogta a kezem, és együtt indultunk tovább – ez a mozdulatsor már teljesen természetesnek hatott, annak ellenére, hogy a bemutatkozáson kívül még mindig nem szóltunk egymáshoz egy szót sem.

Beálltunk a csomagjaikért várakozók közé, majd figyeltük, vajon mikor bukkannak fel végre a mieink.

Megláttam a sajátjaimat szinte egymás után, és már épp elértem volna az elsőt, amikor a meleg, finom kezek a segítségemre siettek.

- Melyik még a tied? – kérdezte, miközben halványan rám mosolygott.

- Az a világoszöld – mutattam a másik kettő közül a nagyobbikra, majd pedig a kisebbiket leemeltem a futószalagról. – Köszönöm – mosolyogtam rá, mikor már a rengeteg csomagunkkal megrakva araszolgattunk a váróterem felé.

- Igazán nincs mit – villantott rám ő is egy vigyort. – Na, szerintem itt táborozzunk le – állt meg egy aránylag csendesebb helyen. – Azt hiszem, nem ártana beszélgetnünk egy kicsit. – Célzó tekintetét, ha akartam volna, se tudtam volna félreérteni. De nem is akartam, mert én is úgy éreztem, tényleg van mit megbeszélnünk.

- Valóban – bólintottam rá csendben.

Egy darabig csak ültünk, és szótlanul néztük a másikat, várva, hogy valamelyikünk elkezdje.

- Szóval... – Teljesen egyszerre szólaltunk meg, mire zavartan elnevettük magunkat.

- Mondd csak te – adta át a kezdés lehetőségét.

- Rendben! Nos, te miért mész New Yorkba? – Úgy gondoltam, mielőtt belemélyednénk a komolyabb témákba, kicsit ismerkedjünk meg, amolyan bevezetésként. Szeme villanásából rájöttem, hogy érti, mit is szeretnék, és pozitívan értékeli gondolatomat.

- Hát... Ott él unokabátyám, gondoltam meglátogatom, és egy kis időt kint töltök nála. És te? Veled mi a nagy harci helyzet? – fogta poénosra a figurát, ezzel önkéntelenül is oldva a bennem levő zavart és gátlást.

- Nekem igazából már régóta New York az álomváros. Néhány hónapja pedzegettem anyáéknak, hogy érettségi és nagykorúsági ajándékként szívesen fogadnék egy utat Amerikába. Igaz, hogy azt nem kötöttem ki, hova is szeretnék menni, de ők pontosan tudták, hogy minek örülnék a legjobban. Szóval, így lesz majdnem fél évem a túlparton, amit a lehető leghasznosabban tudok eltölteni.

- Ez tök jó! Jófej szüleid lehetnek.

- Igen, azok is – mosolyodtam el, ahogy a családomra gondoltam.

- De amúgy hol fogsz lakni, vagy mit fogsz csinálni odakint? – rángatott ki apróbb elmerengésemből.

- Nos, sokáig gondolkodtam, hogy mihez is kezdhetnék magammal. Böngésztem a neten, és találtam is egy fél éves fotós kurzust. Fényképészet, képszerkesztés, meg ilyesmik. Rögtön jelentkeztem is rá. – Annyira lázba hozott már csak az említése is, hogy az egészet vigyorogva meséltem. – A szállásom meg... Él kint egy ismerősöm, aki talált nekem egy egész jó kis albérletet.

Teljesen feloldódtam, nem is éreztem, hogy lényegében egy szinte teljesen vadidegen fiúnak mesélem el a terveimet. Azonban, mikor idáig jutottam gondolatban, ismét elkomorodtam. Csak cseverészünk teljesen ártalmatlan, hétköznapi dolgokról, de arról viszont nem ejtünk szót, ami tényleg fontos lenne.

Láthatta rajtam a hirtelen hangulatváltozást, mert az ő mosolya is eltűnt, és a szemei furcsán csillogtak. Vett egy nagy levegőt, és alig vártam, hogy mondjon végre valamit...

* * * * *

Benett szemszöge

Nagyon jól elbeszélgettünk, igazán könnyen megtaláltuk a közös hangot. Mesélt a terveiről, hogy fotósnak készül, és most is egy ilyen tanfolyamra megy, aztán... Aztán hirtelen teljesen elkomorodott, mintha csak rájött volna, hogy semmi közöm nincs az életéhez, hiszen teljesen idegen vagyok számára.

Már én sem mosolyogtam rá olyan töretlenül; próbáltam valahogy elkezdeni azokat a bizonyos mondatokat, melyek valamelyest bizonyítanák, hogy talán mégis van közünk egymáshoz... hogy mégis van közöm hozzá.

Szemébe néztem, mélyes sóhajtottam, és próbáltam összeszedni egyre csak csapongó gondolataimat – mind kevesebb sikerrel.

Próba cseresznye – gondoltam magamban, majd belekezdtem.

- Nincs kedved meginni egy kávét vagy teát? Amellett talán könnyebben tudnánk beszélgetni... – Próbáltam valahogy mégis húzni egy kicsit, bár tudtam, ez végül elkerülhetetlen lesz.

Halványan elmosolyodott, és rábólintott:

- Persze, menjünk.

Nagy nehezen összeszedtük a csomagjainkat, majd a legközelebbi kávézó felé vettük az irányt. Pár perc múlva már előttünk voltak a csészéink – Zoe cappuccinót kért, én pedig egy feketét –, majd ismét nagy levegőt vettem, és tényleg belekezdtem.

- Szóval, nos... – Rám emelte gyönyörű szemeit, és valahogy érdeklődő, és bíztató volt a pillantása. Ezután kicsit magabiztosabban folytattam. Kicsit... – Nem tudom, te hogy vagy vele, de én... Nekem álmaim vannak. – Nem akartam köntörfalazni, előbb-utóbb úgyis eljutottunk volna ide, gondoltam belecsaphatok egyből is a lecsóba. – Elég furcsa álmaim, amik... fent a repülőn valahogy... előjöttek. – Zoe rezzenéstelenül és rendületlen figyelemmel hallgatta szavaimat.

- Én is átéltem... valamit – mondta, majd zavartan felnevetett. Erre felkaptam a fejem, mert – bár láttam rajta akkor, hogy történik valami, de – nem gondoltam semmire. Pontosabban semmi ilyesmire. – Láttam... képeket. – Közbe vágtam:

- Rólam! Igaz?  És arról, hogy... – Nagyon izgatott lettem. Hogy lehet, hogy ugyanaz történik velünk? Ezt a kérdést hangosan is feltettem neki, de nem tudott rá válaszolni.

- De... Te is azt érezted igaz? Hogy ismersz engem! Hogy mi... mi ketten... – Nem fejezte be, ráadásul egy kicsit el is pirult. – Hogy ez egyszer már megtörtént, hogy...

- Nem tudom, hogy mi lehet ez. Nem tudom, tényleg. – Úgy gondoltam, kicsit másfelé terelem a gondolatait, mert láttam, hogy valamitől nagyon zavarba jött. – Amúgy te nem éreztél megkönnyebbülést, amikor leszálltunk? Én teljesen... – Nem hagyta végigmondanom.

- Pontosan így éreztem! Mintha percek óta először kaptam volna levegőt. Mint amikor a víz alól felbukkansz, és a tüdődbe friss oxigén áramlik. Viszont én még mindig úgy érzem... – Eleinte még izgatott szemei ennél a mondatnál már komolyan csillogtak. – Még mindig azt érzem, hogy jól tettük, mert valami történni fog. – Ez nekem azért már kicsit abszurdnak hatott. Elnevettem magam, mire ő értetlenül és kissé sértetten nézett rám.

- Ez tök olyan, mint azokban a régi horrorfilmekben, amikor a csaj előre látta, hogy meg fognak halni – magyaráztam neki reakciómat még mindig vigyorogva, mire ő elsápadva nézett rám.

- Szerintem hanyagoljuk azokat a filmeket, jó? Csak mivel ott a megmenekülők utána sorban kipurcantak...

- Nyugi, nem lesz semmi gáz! – Aranyos volt, ahogy azt hitte, hogy ez a valóságban is megtörténhet. Ch! Az csak egy film, igazából nincsenek ilyenek. Hirtelen elgondolásból kezemet az ő asztalon fekvő kézfejére tettem. Láttam rajta, hogy meglepődött, majd ismét elpirult. El akartam húzni a kezem, mert azt hittem, zavarja az érintésem, de meglepetésemre utánam nyúlt, és ő fogta meg az én kezem. Megerősítően mosolygott rám, és egyszer finoman megszorította a kezem, miközben végig a szemembe nézett.

Meghitt pillanatunkat a kávézó tulajdonosa szakította félbe, amikor felhangosította a pult fölött lógó tévét, amiben épp egy CNN-es tudósító közölte a legfrissebben érkezett híreket. Éreztem, hogy Zoe keze remegni kezd, és egyre hidegebb lesz...

* * * * *

Zoe szemszöge

Igazán jól éreztük magunkat, kellemesen elcseverésztünk; elmondta, hova készül, hogy kint él az unokatesója, hogy párszor már volt New Yorkban.

A kávézóban aztán áttért a minket érintő komolyabb témára is.

Eddig azt hittem, hogy csak nekem vannak „furcsa dolgaim” ezzel az úttal kapcsolatban, de nem! Azt mondta, álmodott dolgokat, és én... Az a helyzet, hogy van némi sejtésem róla, hogy milyenek lehettek azok az álmok, ha őt is ennyire felkavarták... Ha ő is ennyire menekülni akart a gépről. És talán... Lehet, hogy botorság ezt gondolnom, de valahogy talán köze lehetett az álmainak hozzám is, hiszen én is róla láttam képeket a fejemben. Emlékeket...

- Nem tudom, hogy mi lehet ez. Nem tudom, tényleg. – Ekkor távolba révedő tekintete ismét rajtam állapodott meg, aztán kicsit gyorsabban kezdett el beszélni, szinte oda kellett figyelnem, hogy mindent pontosan megértsek. – Amúgy te nem éreztél megkönnyebbülést, amikor leszálltunk? Én teljesen...

- Pontosan így éreztem! – vágtam el lelkesen és kissé meglepetten mondandóját. – Mintha percek óta először kaptam volna levegőt. Mint amikor a víz alól felbukkansz, és a tüdődbe friss oxigén áramlik – mondtam neki. Bámulatos, micsoda hasonlatok jutnak eszembe, de tényleg így éreztem. Aztán megosztottam vele félelmemet is. – Viszont én még mindig úgy érzem... Még mindig azt érzem, hogy jól tettük, mert valami történni fog. – Nevetett. Kiöntöm neki a szívem, erre ő kinevet. Felhúztam az orrom – ez fájt. Sértetten pillantottam rá, mire ő megosztotta velem vidámsága tárgyát.

- Ez tök olyan, mint azokban a régi horrorfilmekben, amikor a csaj előre látta, hogy meg fognak halni – magyarázta, teljesen beleélve.

Ettől szabályosan rosszul lettem., ugyanis azokat a filmeket én is láttam már. Bár nem nagyon csípem a horrorfilmeket, Haylie-vel és Aaronnal havonta-kéthavonta rendeztünk Borzongós Pénteket, és ők egy csomó durva filmet hoztak, amit nekem is meg kellett néznem. És konkrétan nem örültem, hogy most Benett eszembe juttatta azokat a filmeket, mert azon túl, hogy a főszereplő megmentett az elején egy csomó embert, emlékeztem arra is, hogy a megérzései bejöttek, és utána azok az emberek szépen sorban feldobták a pacskert. És nem túl szép halálnemekkel.

- Szerintem hanyagoljuk azokat a filmeket, jó? – kértem. – Csak mivel ott a megmenekülők utána sorban kipurcantak.

- Nyugi, nem lesz semmi gáz! – Csillogó szemekkel nézett rám, de valahogy nem tudtam kivenni a tekintetéből semmit, és váratlanul ért, amikor kezét az enyémre fektette. Éreztem, hogy vér tódul az arcomba, és teljesen felforrósodik. Olyan jó érzés volt az érintése, és ez még magamat is meglepett. Miért érzem így?

Hirtelen akarta elhúzni a kezét – talán megbánta a tettét –, de én utána kaptam, és nem akartam elengedni. Rámosolyogtam, és szorosan fogtam kézfejét, amikor is figyelmem a pultos felé fordítottam, aki épp a tévét hangosította fel.

Az iménti nyugodtságom a másodperc töredéke alatt foszlott semmivé, és helyében csak a hideg rettegés maradt...

Figyelem!

Nos, kedves olvasóim, van egy jó hírem. Belátható időn belül lesz folytatás! Már egész jól haladok a fejezettel. Tudom, hogy nagy kihagyás volt, de személyes problémák miatt nem tudtam írni. De most végre :)

Nem, kedves olvasóim, ez még nem a fejezet lesz, de kérlek olvassátok el, és szánjatok rá egy kis időt!

Nos, drága barátnőm, Nilla (többetek már bizonyára hallott róla és a műveiről). Most az ő üzenetét továbbítanám nektek, mert ez nem csak neki, de nekem is sokat jelentene.

"Nagy dologba vágtam a fejszémet. Feltehetően, már hallottatok a másik történetemről, amelynek Twilight – Ahogy én látom volt a címe.

Nos, ez már a múlté...

Néhány hete megfogalmazódott bennem egy olyan gondolat, hogy később szeretnék kiadni egy könyvet. Rengeteget agyaltam rajta, hogy miről is szóljon...

De aztán Griffnixi adott egy ötletet, miszerint azt a történetet kellene átdolgoznom, és elküldeni egy kiadónak...

És én ezt el is kezdtem. Ez az ok, amiért írok most. Igen, szeretném kiadni a történetet, és ehhez el is kezdtem megtenni az első lépéseket.

Összevontam a fejezeteket, és teljesen átdolgoztam őket. Nem sok maradt meg az eredetiből...

Szeretném a ti segítségeteket kérni ahhoz, hogy elérhessem a céljaimat. Még most sem vagyok magamban annyira biztos, hogy sikerülni fog, és a kiadó elfogadja a művemet. Viszont, azt látnia kell, hogy van egy olyan réteg, akiknek tetszik, amit csinálok.

Nagyon hálás lennék érte, ha megnéznétek az átalakított történetet, beleolvasnátok... Tudom, hogy ez egy nagy kérés, ezért nem is fogok megharagudni senkire sem, ha azt mondja, hogy egyszerűen nem kíváncsi rá.

Köszönöm, hogyha szántok rám akár egy percet is! Nekem már sokat jelent. Ha csak odakattintotok, vagy esetleg el is olvastok egy-két mondatot... Én már örülni fogok!

A történet új címe: Vágyálmok zátonya

Hivatalos blogja: www.twilightnilla.blogspot.com"

I.K.A.I.T.

Sziasztok!

Nillody új bloggal jelentkezik! :D

Ám ez most nem fanfiction, nem regény, hanem egyszerűen egy olyan blog, ahol megpróbálunk blogspotos társainknak segíteni ^^

Alakítottunk egy kis csapatot [I.K.A.I.T. ~ Igényes Kritikákkal Az Igényes történetekért]

Ennek a blognak és közösségnek az a célja, hogy olyan kritikákat szórjon el a blogspotosok között, amelyek építő jellegűek, és nem csak abból állnak, hogy azt regélik, mennyire jó is a történet. Mert bizony, keményen megmondjuk, ha valamin javítani kell...

Ezért kérünk mindenkit, hogy ne vegyétek zokon, ha kaptok egy ilyen kritikát.

További információk itt:

http://ikait.blogspot.com

5. fejezet - Ismerős ismeretlen

Zoe szemszöge

Csak néztem a szemeit, és agyamba ezer meg ezer kép tódult; ahogy ez a szempár elmosolyodik, rám kacsint, vagy érdeklődve figyel rám. Fogalmam sem volt, honnan vannak nekem ilyen emlékeim – igen, abban szinte teljesen biztos voltam, hogy ezek emlékek, hiszen mi mások is lennének –, hiszen eddig még sosem találkoztam ezzel a fiúval.

Láttam rajta a meglepettséget – ami valószínűleg az én arcomra is kiülhetett –, és szemeiben a felismerés szikráit. De hogyan, vagy mikor...? Nem értettem semmit.

Tettem felé egy bizonytalan lépést, ám ekkor megszólalt a hangosbemondó, hogy a New Yorkba tartó gép utasai megkezdhetik a beszállást. Egy pillanatra felkaptam a fejem, mert alkalmi játszótársam – édesanyja rosszalló fejcsóválása ellenére is – nevetve követelte, hogy szálljak be vele együtt a gépbe, és karomba csimpaszkodva kezdett el húzni maga után. Édesanyja bocsánatkérően tekintett rám, majd megpróbálta lefejteni kisfia kezeit karomról, mire ő hangos hisztibe kezdett. Biztosítottam az asszonyt, hogy nem zavar, és elindultam velük a kapu felé, de valami azt súgta, hogy muszáj visszanéznem a ragyogó kék szempár tulajdonosának irányába. Ekkor láttam, hogy ő egyre megszaporázva lépteit utánunk eredt, majd egyre közelebb ért hozzánk.

* * * * *

Benett szemszöge

Egyszerűen nem tudtam elképzelni, mi van velem. Teljesen belefeledkeztem abba a tekintetbe. Ha az a kisfiú nem kezdi el maga után húzni, fel sem tűnt volna a felszólítás a beszállásra.

Tény, hogy mostanában amúgy is el voltam varázsolva. Na, de ennyire? Mi a fene van már velem?

Igyekeztem összeszedni magam, majd sietősen a nyomába eredtem, le sem véve róla tekintetem. Már az egyik stewardess nyúlt a jegyéért, amikor utolértem. Egymásra néztünk, de nem szóltunk semmit. A légikisasszony eligazította, majd az én jegyem után nyúlt, de amikor meglátta rajta a számot, csak elmosolyodott.

- Az Öné a kisasszony melletti hely, uram. Jó utat kívánok mindkettejüknek! – mondta, majd a lányra mutatott, aki erre meglepetten fordult meg.

Mögé léptem, s bólintottam irányába egyet, ezzel jelezve neki, hogy induljon el. Tétován továbbment, majd a gép közepe felé becsusszant a belső ülésre, én pedig mellé huppantam.

Kérdőn nézett rám, de én sem tudtam neki mit mondani. Agyam lázasan kereste a szavakat, a válaszokat a ki nem mondott kérdéseimre, de egyszerűen nem találta meg őket.

Mikor már számomra is kezdett zavaró lenni a hallgatás, úgy gondoltam bemutatkozok neki, hátha azzal is oldhatom a feszültséget. Megköszörültem a torkom, majd felé nyújtottam kezem.

- Benett vagyok.

Hálásan pillantott rám, ebből következtettem, hogy már ő is meg akarta törni a csendet.

- Zoe – suttogta, majd apró kezét az enyémbe csúsztatta.

* * * * *

Zoe szemszöge

Amikor meghallottam, hogy egymás mellett fogunk ülni, nem kicsit döbbentem meg, de az a helyzet, hogy valahol legbelül pontosan ezt vártam, és ezen még jobban meglepődtem. Csak bámultam őt, mire intett a fejével, hogy induljak tovább.

Úgy fél percig tarthatott, míg megtaláltam a helyünket, de ez idő alatt is végig a hátamon éreztem tekintetét, amelytől jóleső borzongás futott rajtam végig. Beültem az ablak mellé, majd ő is bevágódott mellém. Arra gondoltam, hogy valószínűleg teljesen felesleges volt az ablak melletti ülés, mert ha így folytatom, le sem fogom tudni venni róla a szemem. Még arról is teljesen megfeledkeztem, hogy ez lesz az első utam.

Kezdtem zavarónak érezni a csendet közöttünk, de nem tudtam neki mit mondani; egyszerűen semmi nem jutott eszembe, üres volt a fejem, csak kérdések visszhangoztak benne szüntelenül. Hogyan? Miért? Ki ez a fiú? És egyáltalán miért vannak ilyen furcsán ismerős gondolataim és érzéseim iránta és vele kapcsolatban?

Csak néztem őt, de válaszokat nem kaptam, csak vártam, hogy végre történjen már valami. Ekkor megköszörülte a torkát, és felém nyújtotta a kezét.

- Benett vagyok. – Hálásan pillantottam rá, amiért megszólalt. Hangja igazán kellemes volt, lágy, simogató, bársonyos... amitől valószínűleg minden lány azonnal olvadozni kezdett. És most én is. Nem tudom mitől; nem szoktam így elalélni egy szexi férfitől, vagy annak még szexisebb hangjától, de ez most... más volt. Valahogy... ismerős.

Aztán derengeni kezdett, hogy válaszolnom kéne neki, de még mindig a hatása alatt voltam.

- Zoe. – Egy kicsit halkabbra sikerült, mint terveztem; örültem, hogy egyáltalán meghallotta. Kezébe csúsztattam kézfejem, és az érzés egyre inkább erősödött bennem, miszerint ez már egyszer megtörtént. De ez hülyeség; nincs senkinek sem fél órás deja vu-je. Vagy mégis? Lehetetlen...

Itt tartottam a gondolatmenetemben, amikor a stewardessek megkezdték a szokásos eligazításukat. A kapitány bemondta, hogy körülbelül fél óra lesz, míg elérjük Dublint – ugyanis ott is megáll a gépünk, mielőtt elindulna New York felé –, ott szintén fél óra lesz, míg az utasok beszállnak, és onnantól kezdve nincs megállás az újvilágig.

Ekkor jutott el a tudatomig, hogy mégis csak most fogok először repülni. Az idegesség felkúszott a gyomromból a torkomba, és ottrekedt egy helyes kis gombócot formálva, amitől megszólalni sem bírtam. Nem értettem; nem kellene ennyire idegeskednek egy szimpla kis repüléstől, de mégis... a pánik egyre nagyobb erővel tört rám, és borzalmasan rossz érzés kerített hatalmába. Nem tudtam honnan, de éreztem, hogy baj lesz... nagyon nagy baj.

Meghallottam egy dallamot. Azt a dallamot, méghozzá Benett dúdolta. Amint beférkőzött a tudatomba, mint egy szikra, amely futótüzet indíthat el, elfeledett emlékek százait hozta felszínre bennem, amelyek talán nem is az én saját emlékeim voltak.

Megfeledkeztem a külvilágról, arról, hogy a gépünk egyre gyorsulva száguld a kifutópályán, arról, hogy kezemmel Benett keze után kaptok, és úgy szorítom, mint fuldokló az utolsó mentőkötelet, és hogy egyáltalán ő ül mellettem, és meglepődve bámul rám. Nem érzékeltem semmit, azokon a képeken kívül, amik most a szemem előtt peregtek, mintha csak egy film kockáit látnám lassítva, de egyben őrült sebességben pörögve... és ez komolyan megrémített.

Nem értettem mi történik velem, vagy egyáltalán miért velem történik meg mindez. Csak azt éreztem, hogy nem kellett volna felszállnom erre a gépre, mert ez végzetes lehet. Nem csak nekem, Benettnek is. Mindkettőnk számára.

* * * * *

Benett szemszöge

A bemutatkozásnál nem jutottunk tovább, mert a stewardessekre irányult a figyelmünk, akik elkezdték ecsetelni a szokásos „kössük be a biztonsági öveket, és ha baj van, erre és erre lehet menekülni” dumát. Már vagy százszor hallottam, úgyhogy úgy döntöttem, figyelmemet inkább visszafordítom Zoe felé, miközben egyik régi kedvenc dalomat kezdtem el dúdolni, mely egyik pillanatról a másikra előtört elmém mélyéről.

Ekkor pillantottam Zoera, de attól, amit láttam, megrémültem. Arca teljesen elsápadt, szemei fókuszálatlanul pásztázták a levegőt, lélegzete a kétszeresére gyorsult. Hirtelen azt sem tudtam, mit csináljak vele. Láttam rajta, hogy rosszul van, de pillanatnyi pánik környékezett meg engem is. Próbáltam megkérdezni, miben tudnék neki segíteni, de nem reagált semmire.

Aztán kapkodva megragadta a kezemet, és akkor olyan történt, amire egyáltalán nem számítottam. Hirtelen mozdulatával felkavarta közöttünk a levegőt, teljesen lezsibbasztva agyamat. Az az illat, mindenemet elbódította, s képek ezreit szabadította fel lelki szemeim előtt.

Fogalmam sem volt, mi történik, vagy egyáltalán miért, de nem tudtam megszólalni, nem tudtam gondolkodni; egyre csak az járt a fejemben, hogy sürgősen el kell tűnnünk erről a gépről, csak még azt nem tudtam, ezt hogy fogom elmondani Zoenak.

Az lenne a minimum, hogy hülyének néz, ha nem nevet ki azonnal. Hisz nem is ismerjük egymást, épp, hogy csak a nevemet árultam el neki, és egyből olyasmire kérném – mit kérném, inkább szólítanám fel –, hogy fogja a táskáját, és azonnal szálljon le velem még Dublinban? Őrült ötlet, de muszáj lesz megpróbálnom, mert – ha hihetek baljós előérzeteimnek, akkor – úgy jobban járnánk mind a ketten.

* * * * *

Zoe szemszöge

Teljesen egyszerre néztünk a másik szemébe. Tekintetében ugyanazt láttam, amit én is éreztem, és ez valahol megrémített, valahol viszont csodálattal töltött el. Az előbbin nem csodálkoztam, az utóbbi megdöbbentett. Hogy érezheti két teljesen idegen ember ugyanaz? És hogy lehet, hogy mégsem érzem idegennek? Mintha már máskor, valamikor nagyon régen ismertem volna... Vagy még inkább nagyon régóta ismerném, csak ez az érzés rejtve volt bennem, valahol mélyen... nagyon mélyen.

Egyszerre szólaltunk meg:

- Le kell szállnunk – suttogtuk, és a felfedezést magunkban – hogy mindketten ugyanarra gondoltunk – tettek követték, amikor a repülőgép kerekei ütköztek a dublini reptér felszínével. Kapkodva, mégis óvatosan engedtünk annak a megmagyarázhatatlan erőnek, amely minden egyes mozdulatunkat vezérelte, és sietősen hagytuk el a gépet, néhány másik utassal, akiknek csak eddig szólt a jegye.

- Uram, kisasszony! – szólt utánunk az egyik légi kísérő. – Önöknek New Yorkba szól a jegyük. Ha most leszállnak, innen csak holnap tudnak tovább indulni!

- Igen, tudjuk – Benett kicsit összeszedettebb volt, mint én, és udvariasan válaszolt a fiatal nőnek. – De rájöttünk, hogy valami sürgős dolgunk akadt. Azért köszönjük, hogy szólt!

- Rendben van, a csomagjukért jelentkezzenek akkor az első kapunál. Viszont látásra!

- Köszönjük. Viszlát! – És már rohantunk is tovább. Egy perccel sem bírtam volna többet eltölteni a gépen. Rémes érzés volt. De a legrémesebb még mindig az volt, hogy fogalmam sem volt, mi a fészkes fene történik velünk. Hisz, ha belegondolok, akkor még tényleg nem tudtam semmit Benettről, és ő se rólam, a nevünkön kívül. És mégis, feltétlenül megbíztunk egymásban, pedig egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy miért is tesszük azt, amit éppen tenni készülünk...

4. fejezet - Első találkozás... újra?

Zoe szemszöge

Reggel – bármily hihetetlen, még saját magam számára is, de – az óra csörgése előtt két perccel, hét óra ötvennyolckor felébredtem. Jó is az a bizonyos biológiai vekker...

A gépem pontban délben indul majd, tehát van majdnem másfél órám elkészülni, és így is simán kiérünk a reptérre tízre. Még jó, hogy elég nagy kocsink van, mert be kell, hogy férjenek a csomagjaim, plusz a családom, plusz Haylie és Aaron. Igen, ők is mindenképp ki akarnak kísérni, aminek igazából örülök. Legalább az utolsó pillanatig velük lehetek.

Gyorsan kipattantam az ágyból, vettem egy frissítő zuhanyt, kiválasztottam magamnak egy utazáshoz való, kényelmes szerelést – mely egy szürke csőszárú farmerból, egy halványsárga pólóból és egy fehér pulcsiból állt –, majd élettel telve lerobogtam a konyhába, ahol anyu már javában sütögette a palacsintákat reggelire. Anne álmos szemekkel pislogott rám a tányérja fölül. Odamentem hozzá, nyomtam egy hatalmas cuppanós puszit a buksijára, amit tündéri mosollyal viszonzott.

- Szép jó reggelt lányok – jött be apa is, és leült Anne mellé. Jóízűen megreggeliztünk, majd anyu feljött velem a szobámba.

- Fogkefe, pizsama, törölközők... – kezdte anyuka a felsorolást, de gyorsan leállítottam.

- Jaj, anyu... Nyugi! Mindenem megvan, nem kell aggódni. Ha valamire mégis égető szükségem lenne, majd megveszem ott.

- Jól van kislányom, csak... annyira fogsz hiányozni. – Csillogott a szeme, miközben ezeket mondta, de visszanyelte könnyeit, és nem sírta el magát. – Tudom, hogy nagylány vagy már, de nekem mindig az én kislányom maradsz. Kérlek, nagyon vigyázz magadra!

Anyuka nyakába ugrottam, és örültem, hogy csak kettesben vagyunk, és esetleg nem a reptéren, hatalmas közönség előtt. Ez csak a mi pillanatunk volt; anyáé és az enyém.

Hallottuk, ahogy apa jön fel a lépcsőn, hogy segítsen levinni a csomagjaimat a kocsiba, mire anyával összeszedtük magunkat, és mosolyogva néztünk rá.

- Nahát, milyen kevés cuccod van – ugratott apa, majd felkapott két bőröndöt, és elindult lefelé, de hallottuk, ahogy a lépcsőfordulóból még nyögve visszaszól. – Jézusom, aranyrudakat akarsz átcsempészni a határon, vagy mi?

Fél tízre Haylie és Aaron is beesett, így végre elindulhattunk a Heathrow reptérre. Hatalmas volt a tömeg és ezzel egyenesen arányosan a hangzavar is. A kijelzőről kikerestük, hogy hova is kell mennem, majd mind beálltunk az egyik hosszú sorba. Vidáman csacsogtunk, amikor egyszer csak rám tört egy rossz érzés, amit már a kocsiban idefelé is éreztem, de akkor még nem foglalkoztam vele. Most viszont elemi erővel rohamozott meg, de fogalmam sem volt, hogy vajon mitől lehet, hisz eddig gondtalanul nevetgéltem, és ugyan mi rossz történhetne? De... valahogy... olyan ismerős volt ez az érzés. Mint amikor az embernek deja vu-je van. De vajon mitől?

* * * * *

Benett szemszöge

Aznap reggel megint arra az illatra ébredtem. Igazából már meg sem kellene ezen lepődnöm, mégis rutinszerűen körbepillantottam, hátha... De természetesen ismét nem volt mellettem senki. Pontosabban nem hogy mellettem, de még a lakásban sem. Már komolyan hiszem, hogy kezdek bekattanni. És mégis... egyszerre taszít, és idegenkedek tőle, de egy részem – valahol mélyen – vágyik rá, és újra érezni akarja.

Pár perc kellett, hogy agyam felfogja, megint csak buta érzékeim játszanak velem, és ideje lenne felkelni. Bizony, hogy ideje, mert nemsokára indul a gépem az újvilág felé.

Nagy nehezen feltápászkodtam, tiszteletem tettem a fürdőben, felöltöztem, és – miután összeszedtem a már összekészített táskáimat – elindultam otthonról. Mire leértem a ház elé, már ott várt rám a taxi. Tíz körül értem oda a reptérre, de már akkorra is irtó hosszú volt a sor a New Yorkba tartó gépre. Beálltam az egyik sorba, pár srác, meg egy elég nagy család mögé, és türelmesen vártam, mikorra kerülök én sorra.

Legalább egy órát ott ácsorogtam, és fogalmam sem volt, mi a bánatot kezdjek magammal. Játszottam a telefonomon, felhívtam anyáékat, egyszóval mindent, csak teljen az idő. Nézelődtem jobbra-balra, és egyszer csak – amikor valaki kinyitotta az ajtót – egy nagyobb fuvallat felkeverte bent a levegőt, és újra megéreztem azt az illatot.

Nem hiszem el, hogy már ébren is... Ha ez így folytatódik, komolyan megnézetem magam valami agyturkásszal.

Lassan én kerültem sorra, feladtam a csomagjaimat a gépre, majd kértem egy jegyet egy szélső ülésre a gép közepe felé – mivel már minden ablak melletti hely foglalt volt. Elindultam a váróterem felé, és ott leültem egy székre, majd elmerültem az iPodom zenevilágában, hiszen még jó fél órám volt a beszállásig...

* * * * *

Zoe szemszöge

Rendben sikerült feladnunk minden csomagomat, és a jegyem is megvolt. Itt lapult a nadrágom hátsó zsebében. Valahol a gép közepe táján volt az ülésem, és ugyebár ablak mellett. Már annyira vártam, hogy végre beszállhassak a gépbe, és elrepüljön velem, fel a fellegek fölé.

Félreálltunk a sorból, és kihasználtuk, hogy még van legalább háromnegyed órám az indulásig. Apa jó erősen megölelt, hogy alig kaptam tőle levegőt, anya csak megszorította a kezemet, és azt suttogta, hogy „ne feledd”. Tudtam mire érti. Hogy vigyázzak magamra. Utána ölbe kaptam Anne-t, aki vigyorogva fonta karjait a nyakam köré, és hatalmas cuppanós puszit nyomott az arcomra.

- És hozzál nekem majd sok-sok csokit, amikor majd jössz haza – kötötte a lelkemre.

- Hát persze, hogy hozok. De az még kicsit odébb lesz, nem gondolod?

- Nem baj. De azért mondtam, hogy ne felejtsd el. – Ekkor már mindannyian nevettünk. Letettem Anne-t, és a srácok felé fordultam.

- Haylie, szívem... El ne sírd magad – mondtam neki, miközben megöleltem, mert láttam, hogy vészesen csillognak a szemei. – Különben én is sírok. Meg amúgy is, elkenődik a tökéletes sminked – próbáltam elviccelni a dolgot, mire elmosolyodott, és letörölt arcáról egy kósza könnycseppet.

- Oké, de ígérd meg, hogy amint odaérsz, majd felhívsz minket. Meg sokat írsz majd. Ígérd meg! – nézett rám olyan komolyan, mintha legalábbis azt kérte volna tőlem, hogy esküdjek meg a bíróságon, hogy az igazat, és csakis az igazat fogom mondani. Majdnem elnevettem magam erre a gondolatra, de láttam a szemein, hogy ő ezt véresen komolyan gondolja, úgyhogy inkább megpróbáltam visszanyelni a vidámságot, és én is hasonlóan határozottan válaszolni.

- Hát persze, hogy írok. Ne aggódj már annyit. Azt hiszed, ez magamtól eszembe sem jutna? Na, gyere... – öleltem meg még egyszer, majd utoljára Aaronhoz fordultam.

- Remélem, te nem akarsz drámát – vigyorogtam rá, mire ő elnevette magát, és játékosan magához ölelt.

- Hát úgy ismersz te engem, mint aki nem siratja meg egyetlen bará...

- Khm... – krákogott közbe Hay, mire Aaron megforgatta a szemeit.

- Mármint az egyik egyetlen barátnőjét? – helyesbített gyorsan.

- Öö... Igen? – találgattam.

- Hát, jó válasz. Na, de tényleg, vigyázz magadra, aztán majd értekezünk – nyomott egy puszit az arcomra.

- Úgy lesz – bólintottam, majd mindannyiukra rámosolyogtam, és vettem egy nagy levegőt. – Hát akkor... sziasztok – majd megfordultam, és elindultam a váróterem felé...

* * * * *

Benett szemszöge

Már vagy tíz perce ücsöröghettem egy helyben, magam elé meredve, amikor egy felém szálló papírrepülő kizökkentett a merengésemből. Egy kisgyerek boldogan sikongatva dobálta el, majd szélsebesen futott utána, hogy utána ismét a levegőbe emelkedhessen a gép. Pont úgy, mint a mienk nemsokára.

De remélem, annak szebb sorsa lesz, mint ennek – gondoltam magamban, amikor egy csapat turista lazán rátaposott szegény gyerek játékára. A kissrác hangosan sírni kezdett, mire egy kedves lány odafordult hozzá, és hajtogatott neki egy új repcsit, valami kirakott szórólapból. A fiú még hüppögött egy darabig, majd mikor rájött, a lány mire készül, hirtelenjében minden gondját elfelejtette, és újra vidáman kacagni kezdett.

Irigylem a gyerekeket. Milyen könnyű egy kis örömöt csempészni nekik a pillanatba.

Láttam, ahogy a kisfiú anyja odalép a lányhoz, és – gondolom – megköszöni neki, hogy ilyen kedves volt. A lány mosolyogva kezdett beszélni, majd pár perc múlva együtt dobálta a saját gyártású repülőt a kisfiúval. Nem tudom miért, de kedvem lett volna velük együtt játszani.

Egy darabig még elnézegettem őket, így fel sem tűnt, a lány mikor állt meg, és nézett felém. Már csak azt vettem észre, hogy egy barna szempár az enyémekbe mélyed, mire az agyamat teljes zsibbadás keríti hatalmába, és már csak arra tudok gondolni, hogy én őt ismerem. Biztos vagyok benne, hogy már láttam valahol. De vajon hol? És mikor?