6. fejezet - Beszélgessünk!

Nos, igen... Mint láthatjátok, visszatértem :) Remélem, azért még mindig lesz, aki elolvassa, és tetszeni fog nektek :)
Jó olvasást! Puszi <3

Zoe szemszöge

Amint átléptük a repülőgép küszöbét, mintegy varázsütésre eltűnt belőlem minden félelem és feszültség. Tüdőmbe végre elegendő mennyiségű oxigén áramlott, és zakatoló szívem is lassan visszatért az elfogadható percenkénti ütésszámhoz.

Benett megfogta a kezem, és úgy húzott maga után az információs pult felé. Elsőre megdöbbentem ezen, az igazából teljesen reflexszerű mozdulaton, de ezen hamar túltettem magam, és már csak azzal tudtam törődni, hogy egy puha, meleg kéz az enyémre kulcsolódik.

A recepciós furcsán nézett ránk, és még Benett gondosan felépített magyarázkodása után is szúrós szemekkel szólt le a repülőgép rakodóterébe, hogy hozzák ki a többivel a mi bőröndjeinket is.

Még jó, hogy ez csak egy kis gép, nagyjából száz utassal; félezer utas csomagja közül az életben ki nem válogatnák a csomagjainkat.

A recepciós – miután beszélt a hordárokkal – unottan elmagyarázta, hová is kell mennünk, majd visszafordult a félbehagyott papírmunkájához.

Benett újra megfogta a kezem, és együtt indultunk tovább – ez a mozdulatsor már teljesen természetesnek hatott, annak ellenére, hogy a bemutatkozáson kívül még mindig nem szóltunk egymáshoz egy szót sem.

Beálltunk a csomagjaikért várakozók közé, majd figyeltük, vajon mikor bukkannak fel végre a mieink.

Megláttam a sajátjaimat szinte egymás után, és már épp elértem volna az elsőt, amikor a meleg, finom kezek a segítségemre siettek.

- Melyik még a tied? – kérdezte, miközben halványan rám mosolygott.

- Az a világoszöld – mutattam a másik kettő közül a nagyobbikra, majd pedig a kisebbiket leemeltem a futószalagról. – Köszönöm – mosolyogtam rá, mikor már a rengeteg csomagunkkal megrakva araszolgattunk a váróterem felé.

- Igazán nincs mit – villantott rám ő is egy vigyort. – Na, szerintem itt táborozzunk le – állt meg egy aránylag csendesebb helyen. – Azt hiszem, nem ártana beszélgetnünk egy kicsit. – Célzó tekintetét, ha akartam volna, se tudtam volna félreérteni. De nem is akartam, mert én is úgy éreztem, tényleg van mit megbeszélnünk.

- Valóban – bólintottam rá csendben.

Egy darabig csak ültünk, és szótlanul néztük a másikat, várva, hogy valamelyikünk elkezdje.

- Szóval... – Teljesen egyszerre szólaltunk meg, mire zavartan elnevettük magunkat.

- Mondd csak te – adta át a kezdés lehetőségét.

- Rendben! Nos, te miért mész New Yorkba? – Úgy gondoltam, mielőtt belemélyednénk a komolyabb témákba, kicsit ismerkedjünk meg, amolyan bevezetésként. Szeme villanásából rájöttem, hogy érti, mit is szeretnék, és pozitívan értékeli gondolatomat.

- Hát... Ott él unokabátyám, gondoltam meglátogatom, és egy kis időt kint töltök nála. És te? Veled mi a nagy harci helyzet? – fogta poénosra a figurát, ezzel önkéntelenül is oldva a bennem levő zavart és gátlást.

- Nekem igazából már régóta New York az álomváros. Néhány hónapja pedzegettem anyáéknak, hogy érettségi és nagykorúsági ajándékként szívesen fogadnék egy utat Amerikába. Igaz, hogy azt nem kötöttem ki, hova is szeretnék menni, de ők pontosan tudták, hogy minek örülnék a legjobban. Szóval, így lesz majdnem fél évem a túlparton, amit a lehető leghasznosabban tudok eltölteni.

- Ez tök jó! Jófej szüleid lehetnek.

- Igen, azok is – mosolyodtam el, ahogy a családomra gondoltam.

- De amúgy hol fogsz lakni, vagy mit fogsz csinálni odakint? – rángatott ki apróbb elmerengésemből.

- Nos, sokáig gondolkodtam, hogy mihez is kezdhetnék magammal. Böngésztem a neten, és találtam is egy fél éves fotós kurzust. Fényképészet, képszerkesztés, meg ilyesmik. Rögtön jelentkeztem is rá. – Annyira lázba hozott már csak az említése is, hogy az egészet vigyorogva meséltem. – A szállásom meg... Él kint egy ismerősöm, aki talált nekem egy egész jó kis albérletet.

Teljesen feloldódtam, nem is éreztem, hogy lényegében egy szinte teljesen vadidegen fiúnak mesélem el a terveimet. Azonban, mikor idáig jutottam gondolatban, ismét elkomorodtam. Csak cseverészünk teljesen ártalmatlan, hétköznapi dolgokról, de arról viszont nem ejtünk szót, ami tényleg fontos lenne.

Láthatta rajtam a hirtelen hangulatváltozást, mert az ő mosolya is eltűnt, és a szemei furcsán csillogtak. Vett egy nagy levegőt, és alig vártam, hogy mondjon végre valamit...

* * * * *

Benett szemszöge

Nagyon jól elbeszélgettünk, igazán könnyen megtaláltuk a közös hangot. Mesélt a terveiről, hogy fotósnak készül, és most is egy ilyen tanfolyamra megy, aztán... Aztán hirtelen teljesen elkomorodott, mintha csak rájött volna, hogy semmi közöm nincs az életéhez, hiszen teljesen idegen vagyok számára.

Már én sem mosolyogtam rá olyan töretlenül; próbáltam valahogy elkezdeni azokat a bizonyos mondatokat, melyek valamelyest bizonyítanák, hogy talán mégis van közünk egymáshoz... hogy mégis van közöm hozzá.

Szemébe néztem, mélyes sóhajtottam, és próbáltam összeszedni egyre csak csapongó gondolataimat – mind kevesebb sikerrel.

Próba cseresznye – gondoltam magamban, majd belekezdtem.

- Nincs kedved meginni egy kávét vagy teát? Amellett talán könnyebben tudnánk beszélgetni... – Próbáltam valahogy mégis húzni egy kicsit, bár tudtam, ez végül elkerülhetetlen lesz.

Halványan elmosolyodott, és rábólintott:

- Persze, menjünk.

Nagy nehezen összeszedtük a csomagjainkat, majd a legközelebbi kávézó felé vettük az irányt. Pár perc múlva már előttünk voltak a csészéink – Zoe cappuccinót kért, én pedig egy feketét –, majd ismét nagy levegőt vettem, és tényleg belekezdtem.

- Szóval, nos... – Rám emelte gyönyörű szemeit, és valahogy érdeklődő, és bíztató volt a pillantása. Ezután kicsit magabiztosabban folytattam. Kicsit... – Nem tudom, te hogy vagy vele, de én... Nekem álmaim vannak. – Nem akartam köntörfalazni, előbb-utóbb úgyis eljutottunk volna ide, gondoltam belecsaphatok egyből is a lecsóba. – Elég furcsa álmaim, amik... fent a repülőn valahogy... előjöttek. – Zoe rezzenéstelenül és rendületlen figyelemmel hallgatta szavaimat.

- Én is átéltem... valamit – mondta, majd zavartan felnevetett. Erre felkaptam a fejem, mert – bár láttam rajta akkor, hogy történik valami, de – nem gondoltam semmire. Pontosabban semmi ilyesmire. – Láttam... képeket. – Közbe vágtam:

- Rólam! Igaz?  És arról, hogy... – Nagyon izgatott lettem. Hogy lehet, hogy ugyanaz történik velünk? Ezt a kérdést hangosan is feltettem neki, de nem tudott rá válaszolni.

- De... Te is azt érezted igaz? Hogy ismersz engem! Hogy mi... mi ketten... – Nem fejezte be, ráadásul egy kicsit el is pirult. – Hogy ez egyszer már megtörtént, hogy...

- Nem tudom, hogy mi lehet ez. Nem tudom, tényleg. – Úgy gondoltam, kicsit másfelé terelem a gondolatait, mert láttam, hogy valamitől nagyon zavarba jött. – Amúgy te nem éreztél megkönnyebbülést, amikor leszálltunk? Én teljesen... – Nem hagyta végigmondanom.

- Pontosan így éreztem! Mintha percek óta először kaptam volna levegőt. Mint amikor a víz alól felbukkansz, és a tüdődbe friss oxigén áramlik. Viszont én még mindig úgy érzem... – Eleinte még izgatott szemei ennél a mondatnál már komolyan csillogtak. – Még mindig azt érzem, hogy jól tettük, mert valami történni fog. – Ez nekem azért már kicsit abszurdnak hatott. Elnevettem magam, mire ő értetlenül és kissé sértetten nézett rám.

- Ez tök olyan, mint azokban a régi horrorfilmekben, amikor a csaj előre látta, hogy meg fognak halni – magyaráztam neki reakciómat még mindig vigyorogva, mire ő elsápadva nézett rám.

- Szerintem hanyagoljuk azokat a filmeket, jó? Csak mivel ott a megmenekülők utána sorban kipurcantak...

- Nyugi, nem lesz semmi gáz! – Aranyos volt, ahogy azt hitte, hogy ez a valóságban is megtörténhet. Ch! Az csak egy film, igazából nincsenek ilyenek. Hirtelen elgondolásból kezemet az ő asztalon fekvő kézfejére tettem. Láttam rajta, hogy meglepődött, majd ismét elpirult. El akartam húzni a kezem, mert azt hittem, zavarja az érintésem, de meglepetésemre utánam nyúlt, és ő fogta meg az én kezem. Megerősítően mosolygott rám, és egyszer finoman megszorította a kezem, miközben végig a szemembe nézett.

Meghitt pillanatunkat a kávézó tulajdonosa szakította félbe, amikor felhangosította a pult fölött lógó tévét, amiben épp egy CNN-es tudósító közölte a legfrissebben érkezett híreket. Éreztem, hogy Zoe keze remegni kezd, és egyre hidegebb lesz...

* * * * *

Zoe szemszöge

Igazán jól éreztük magunkat, kellemesen elcseverésztünk; elmondta, hova készül, hogy kint él az unokatesója, hogy párszor már volt New Yorkban.

A kávézóban aztán áttért a minket érintő komolyabb témára is.

Eddig azt hittem, hogy csak nekem vannak „furcsa dolgaim” ezzel az úttal kapcsolatban, de nem! Azt mondta, álmodott dolgokat, és én... Az a helyzet, hogy van némi sejtésem róla, hogy milyenek lehettek azok az álmok, ha őt is ennyire felkavarták... Ha ő is ennyire menekülni akart a gépről. És talán... Lehet, hogy botorság ezt gondolnom, de valahogy talán köze lehetett az álmainak hozzám is, hiszen én is róla láttam képeket a fejemben. Emlékeket...

- Nem tudom, hogy mi lehet ez. Nem tudom, tényleg. – Ekkor távolba révedő tekintete ismét rajtam állapodott meg, aztán kicsit gyorsabban kezdett el beszélni, szinte oda kellett figyelnem, hogy mindent pontosan megértsek. – Amúgy te nem éreztél megkönnyebbülést, amikor leszálltunk? Én teljesen...

- Pontosan így éreztem! – vágtam el lelkesen és kissé meglepetten mondandóját. – Mintha percek óta először kaptam volna levegőt. Mint amikor a víz alól felbukkansz, és a tüdődbe friss oxigén áramlik – mondtam neki. Bámulatos, micsoda hasonlatok jutnak eszembe, de tényleg így éreztem. Aztán megosztottam vele félelmemet is. – Viszont én még mindig úgy érzem... Még mindig azt érzem, hogy jól tettük, mert valami történni fog. – Nevetett. Kiöntöm neki a szívem, erre ő kinevet. Felhúztam az orrom – ez fájt. Sértetten pillantottam rá, mire ő megosztotta velem vidámsága tárgyát.

- Ez tök olyan, mint azokban a régi horrorfilmekben, amikor a csaj előre látta, hogy meg fognak halni – magyarázta, teljesen beleélve.

Ettől szabályosan rosszul lettem., ugyanis azokat a filmeket én is láttam már. Bár nem nagyon csípem a horrorfilmeket, Haylie-vel és Aaronnal havonta-kéthavonta rendeztünk Borzongós Pénteket, és ők egy csomó durva filmet hoztak, amit nekem is meg kellett néznem. És konkrétan nem örültem, hogy most Benett eszembe juttatta azokat a filmeket, mert azon túl, hogy a főszereplő megmentett az elején egy csomó embert, emlékeztem arra is, hogy a megérzései bejöttek, és utána azok az emberek szépen sorban feldobták a pacskert. És nem túl szép halálnemekkel.

- Szerintem hanyagoljuk azokat a filmeket, jó? – kértem. – Csak mivel ott a megmenekülők utána sorban kipurcantak.

- Nyugi, nem lesz semmi gáz! – Csillogó szemekkel nézett rám, de valahogy nem tudtam kivenni a tekintetéből semmit, és váratlanul ért, amikor kezét az enyémre fektette. Éreztem, hogy vér tódul az arcomba, és teljesen felforrósodik. Olyan jó érzés volt az érintése, és ez még magamat is meglepett. Miért érzem így?

Hirtelen akarta elhúzni a kezét – talán megbánta a tettét –, de én utána kaptam, és nem akartam elengedni. Rámosolyogtam, és szorosan fogtam kézfejét, amikor is figyelmem a pultos felé fordítottam, aki épp a tévét hangosította fel.

Az iménti nyugodtságom a másodperc töredéke alatt foszlott semmivé, és helyében csak a hideg rettegés maradt...