4. fejezet - Első találkozás... újra?

Zoe szemszöge

Reggel – bármily hihetetlen, még saját magam számára is, de – az óra csörgése előtt két perccel, hét óra ötvennyolckor felébredtem. Jó is az a bizonyos biológiai vekker...

A gépem pontban délben indul majd, tehát van majdnem másfél órám elkészülni, és így is simán kiérünk a reptérre tízre. Még jó, hogy elég nagy kocsink van, mert be kell, hogy férjenek a csomagjaim, plusz a családom, plusz Haylie és Aaron. Igen, ők is mindenképp ki akarnak kísérni, aminek igazából örülök. Legalább az utolsó pillanatig velük lehetek.

Gyorsan kipattantam az ágyból, vettem egy frissítő zuhanyt, kiválasztottam magamnak egy utazáshoz való, kényelmes szerelést – mely egy szürke csőszárú farmerból, egy halványsárga pólóból és egy fehér pulcsiból állt –, majd élettel telve lerobogtam a konyhába, ahol anyu már javában sütögette a palacsintákat reggelire. Anne álmos szemekkel pislogott rám a tányérja fölül. Odamentem hozzá, nyomtam egy hatalmas cuppanós puszit a buksijára, amit tündéri mosollyal viszonzott.

- Szép jó reggelt lányok – jött be apa is, és leült Anne mellé. Jóízűen megreggeliztünk, majd anyu feljött velem a szobámba.

- Fogkefe, pizsama, törölközők... – kezdte anyuka a felsorolást, de gyorsan leállítottam.

- Jaj, anyu... Nyugi! Mindenem megvan, nem kell aggódni. Ha valamire mégis égető szükségem lenne, majd megveszem ott.

- Jól van kislányom, csak... annyira fogsz hiányozni. – Csillogott a szeme, miközben ezeket mondta, de visszanyelte könnyeit, és nem sírta el magát. – Tudom, hogy nagylány vagy már, de nekem mindig az én kislányom maradsz. Kérlek, nagyon vigyázz magadra!

Anyuka nyakába ugrottam, és örültem, hogy csak kettesben vagyunk, és esetleg nem a reptéren, hatalmas közönség előtt. Ez csak a mi pillanatunk volt; anyáé és az enyém.

Hallottuk, ahogy apa jön fel a lépcsőn, hogy segítsen levinni a csomagjaimat a kocsiba, mire anyával összeszedtük magunkat, és mosolyogva néztünk rá.

- Nahát, milyen kevés cuccod van – ugratott apa, majd felkapott két bőröndöt, és elindult lefelé, de hallottuk, ahogy a lépcsőfordulóból még nyögve visszaszól. – Jézusom, aranyrudakat akarsz átcsempészni a határon, vagy mi?

Fél tízre Haylie és Aaron is beesett, így végre elindulhattunk a Heathrow reptérre. Hatalmas volt a tömeg és ezzel egyenesen arányosan a hangzavar is. A kijelzőről kikerestük, hogy hova is kell mennem, majd mind beálltunk az egyik hosszú sorba. Vidáman csacsogtunk, amikor egyszer csak rám tört egy rossz érzés, amit már a kocsiban idefelé is éreztem, de akkor még nem foglalkoztam vele. Most viszont elemi erővel rohamozott meg, de fogalmam sem volt, hogy vajon mitől lehet, hisz eddig gondtalanul nevetgéltem, és ugyan mi rossz történhetne? De... valahogy... olyan ismerős volt ez az érzés. Mint amikor az embernek deja vu-je van. De vajon mitől?

* * * * *

Benett szemszöge

Aznap reggel megint arra az illatra ébredtem. Igazából már meg sem kellene ezen lepődnöm, mégis rutinszerűen körbepillantottam, hátha... De természetesen ismét nem volt mellettem senki. Pontosabban nem hogy mellettem, de még a lakásban sem. Már komolyan hiszem, hogy kezdek bekattanni. És mégis... egyszerre taszít, és idegenkedek tőle, de egy részem – valahol mélyen – vágyik rá, és újra érezni akarja.

Pár perc kellett, hogy agyam felfogja, megint csak buta érzékeim játszanak velem, és ideje lenne felkelni. Bizony, hogy ideje, mert nemsokára indul a gépem az újvilág felé.

Nagy nehezen feltápászkodtam, tiszteletem tettem a fürdőben, felöltöztem, és – miután összeszedtem a már összekészített táskáimat – elindultam otthonról. Mire leértem a ház elé, már ott várt rám a taxi. Tíz körül értem oda a reptérre, de már akkorra is irtó hosszú volt a sor a New Yorkba tartó gépre. Beálltam az egyik sorba, pár srác, meg egy elég nagy család mögé, és türelmesen vártam, mikorra kerülök én sorra.

Legalább egy órát ott ácsorogtam, és fogalmam sem volt, mi a bánatot kezdjek magammal. Játszottam a telefonomon, felhívtam anyáékat, egyszóval mindent, csak teljen az idő. Nézelődtem jobbra-balra, és egyszer csak – amikor valaki kinyitotta az ajtót – egy nagyobb fuvallat felkeverte bent a levegőt, és újra megéreztem azt az illatot.

Nem hiszem el, hogy már ébren is... Ha ez így folytatódik, komolyan megnézetem magam valami agyturkásszal.

Lassan én kerültem sorra, feladtam a csomagjaimat a gépre, majd kértem egy jegyet egy szélső ülésre a gép közepe felé – mivel már minden ablak melletti hely foglalt volt. Elindultam a váróterem felé, és ott leültem egy székre, majd elmerültem az iPodom zenevilágában, hiszen még jó fél órám volt a beszállásig...

* * * * *

Zoe szemszöge

Rendben sikerült feladnunk minden csomagomat, és a jegyem is megvolt. Itt lapult a nadrágom hátsó zsebében. Valahol a gép közepe táján volt az ülésem, és ugyebár ablak mellett. Már annyira vártam, hogy végre beszállhassak a gépbe, és elrepüljön velem, fel a fellegek fölé.

Félreálltunk a sorból, és kihasználtuk, hogy még van legalább háromnegyed órám az indulásig. Apa jó erősen megölelt, hogy alig kaptam tőle levegőt, anya csak megszorította a kezemet, és azt suttogta, hogy „ne feledd”. Tudtam mire érti. Hogy vigyázzak magamra. Utána ölbe kaptam Anne-t, aki vigyorogva fonta karjait a nyakam köré, és hatalmas cuppanós puszit nyomott az arcomra.

- És hozzál nekem majd sok-sok csokit, amikor majd jössz haza – kötötte a lelkemre.

- Hát persze, hogy hozok. De az még kicsit odébb lesz, nem gondolod?

- Nem baj. De azért mondtam, hogy ne felejtsd el. – Ekkor már mindannyian nevettünk. Letettem Anne-t, és a srácok felé fordultam.

- Haylie, szívem... El ne sírd magad – mondtam neki, miközben megöleltem, mert láttam, hogy vészesen csillognak a szemei. – Különben én is sírok. Meg amúgy is, elkenődik a tökéletes sminked – próbáltam elviccelni a dolgot, mire elmosolyodott, és letörölt arcáról egy kósza könnycseppet.

- Oké, de ígérd meg, hogy amint odaérsz, majd felhívsz minket. Meg sokat írsz majd. Ígérd meg! – nézett rám olyan komolyan, mintha legalábbis azt kérte volna tőlem, hogy esküdjek meg a bíróságon, hogy az igazat, és csakis az igazat fogom mondani. Majdnem elnevettem magam erre a gondolatra, de láttam a szemein, hogy ő ezt véresen komolyan gondolja, úgyhogy inkább megpróbáltam visszanyelni a vidámságot, és én is hasonlóan határozottan válaszolni.

- Hát persze, hogy írok. Ne aggódj már annyit. Azt hiszed, ez magamtól eszembe sem jutna? Na, gyere... – öleltem meg még egyszer, majd utoljára Aaronhoz fordultam.

- Remélem, te nem akarsz drámát – vigyorogtam rá, mire ő elnevette magát, és játékosan magához ölelt.

- Hát úgy ismersz te engem, mint aki nem siratja meg egyetlen bará...

- Khm... – krákogott közbe Hay, mire Aaron megforgatta a szemeit.

- Mármint az egyik egyetlen barátnőjét? – helyesbített gyorsan.

- Öö... Igen? – találgattam.

- Hát, jó válasz. Na, de tényleg, vigyázz magadra, aztán majd értekezünk – nyomott egy puszit az arcomra.

- Úgy lesz – bólintottam, majd mindannyiukra rámosolyogtam, és vettem egy nagy levegőt. – Hát akkor... sziasztok – majd megfordultam, és elindultam a váróterem felé...

* * * * *

Benett szemszöge

Már vagy tíz perce ücsöröghettem egy helyben, magam elé meredve, amikor egy felém szálló papírrepülő kizökkentett a merengésemből. Egy kisgyerek boldogan sikongatva dobálta el, majd szélsebesen futott utána, hogy utána ismét a levegőbe emelkedhessen a gép. Pont úgy, mint a mienk nemsokára.

De remélem, annak szebb sorsa lesz, mint ennek – gondoltam magamban, amikor egy csapat turista lazán rátaposott szegény gyerek játékára. A kissrác hangosan sírni kezdett, mire egy kedves lány odafordult hozzá, és hajtogatott neki egy új repcsit, valami kirakott szórólapból. A fiú még hüppögött egy darabig, majd mikor rájött, a lány mire készül, hirtelenjében minden gondját elfelejtette, és újra vidáman kacagni kezdett.

Irigylem a gyerekeket. Milyen könnyű egy kis örömöt csempészni nekik a pillanatba.

Láttam, ahogy a kisfiú anyja odalép a lányhoz, és – gondolom – megköszöni neki, hogy ilyen kedves volt. A lány mosolyogva kezdett beszélni, majd pár perc múlva együtt dobálta a saját gyártású repülőt a kisfiúval. Nem tudom miért, de kedvem lett volna velük együtt játszani.

Egy darabig még elnézegettem őket, így fel sem tűnt, a lány mikor állt meg, és nézett felém. Már csak azt vettem észre, hogy egy barna szempár az enyémekbe mélyed, mire az agyamat teljes zsibbadás keríti hatalmába, és már csak arra tudok gondolni, hogy én őt ismerem. Biztos vagyok benne, hogy már láttam valahol. De vajon hol? És mikor?