5. fejezet - Ismerős ismeretlen

Zoe szemszöge

Csak néztem a szemeit, és agyamba ezer meg ezer kép tódult; ahogy ez a szempár elmosolyodik, rám kacsint, vagy érdeklődve figyel rám. Fogalmam sem volt, honnan vannak nekem ilyen emlékeim – igen, abban szinte teljesen biztos voltam, hogy ezek emlékek, hiszen mi mások is lennének –, hiszen eddig még sosem találkoztam ezzel a fiúval.

Láttam rajta a meglepettséget – ami valószínűleg az én arcomra is kiülhetett –, és szemeiben a felismerés szikráit. De hogyan, vagy mikor...? Nem értettem semmit.

Tettem felé egy bizonytalan lépést, ám ekkor megszólalt a hangosbemondó, hogy a New Yorkba tartó gép utasai megkezdhetik a beszállást. Egy pillanatra felkaptam a fejem, mert alkalmi játszótársam – édesanyja rosszalló fejcsóválása ellenére is – nevetve követelte, hogy szálljak be vele együtt a gépbe, és karomba csimpaszkodva kezdett el húzni maga után. Édesanyja bocsánatkérően tekintett rám, majd megpróbálta lefejteni kisfia kezeit karomról, mire ő hangos hisztibe kezdett. Biztosítottam az asszonyt, hogy nem zavar, és elindultam velük a kapu felé, de valami azt súgta, hogy muszáj visszanéznem a ragyogó kék szempár tulajdonosának irányába. Ekkor láttam, hogy ő egyre megszaporázva lépteit utánunk eredt, majd egyre közelebb ért hozzánk.

* * * * *

Benett szemszöge

Egyszerűen nem tudtam elképzelni, mi van velem. Teljesen belefeledkeztem abba a tekintetbe. Ha az a kisfiú nem kezdi el maga után húzni, fel sem tűnt volna a felszólítás a beszállásra.

Tény, hogy mostanában amúgy is el voltam varázsolva. Na, de ennyire? Mi a fene van már velem?

Igyekeztem összeszedni magam, majd sietősen a nyomába eredtem, le sem véve róla tekintetem. Már az egyik stewardess nyúlt a jegyéért, amikor utolértem. Egymásra néztünk, de nem szóltunk semmit. A légikisasszony eligazította, majd az én jegyem után nyúlt, de amikor meglátta rajta a számot, csak elmosolyodott.

- Az Öné a kisasszony melletti hely, uram. Jó utat kívánok mindkettejüknek! – mondta, majd a lányra mutatott, aki erre meglepetten fordult meg.

Mögé léptem, s bólintottam irányába egyet, ezzel jelezve neki, hogy induljon el. Tétován továbbment, majd a gép közepe felé becsusszant a belső ülésre, én pedig mellé huppantam.

Kérdőn nézett rám, de én sem tudtam neki mit mondani. Agyam lázasan kereste a szavakat, a válaszokat a ki nem mondott kérdéseimre, de egyszerűen nem találta meg őket.

Mikor már számomra is kezdett zavaró lenni a hallgatás, úgy gondoltam bemutatkozok neki, hátha azzal is oldhatom a feszültséget. Megköszörültem a torkom, majd felé nyújtottam kezem.

- Benett vagyok.

Hálásan pillantott rám, ebből következtettem, hogy már ő is meg akarta törni a csendet.

- Zoe – suttogta, majd apró kezét az enyémbe csúsztatta.

* * * * *

Zoe szemszöge

Amikor meghallottam, hogy egymás mellett fogunk ülni, nem kicsit döbbentem meg, de az a helyzet, hogy valahol legbelül pontosan ezt vártam, és ezen még jobban meglepődtem. Csak bámultam őt, mire intett a fejével, hogy induljak tovább.

Úgy fél percig tarthatott, míg megtaláltam a helyünket, de ez idő alatt is végig a hátamon éreztem tekintetét, amelytől jóleső borzongás futott rajtam végig. Beültem az ablak mellé, majd ő is bevágódott mellém. Arra gondoltam, hogy valószínűleg teljesen felesleges volt az ablak melletti ülés, mert ha így folytatom, le sem fogom tudni venni róla a szemem. Még arról is teljesen megfeledkeztem, hogy ez lesz az első utam.

Kezdtem zavarónak érezni a csendet közöttünk, de nem tudtam neki mit mondani; egyszerűen semmi nem jutott eszembe, üres volt a fejem, csak kérdések visszhangoztak benne szüntelenül. Hogyan? Miért? Ki ez a fiú? És egyáltalán miért vannak ilyen furcsán ismerős gondolataim és érzéseim iránta és vele kapcsolatban?

Csak néztem őt, de válaszokat nem kaptam, csak vártam, hogy végre történjen már valami. Ekkor megköszörülte a torkát, és felém nyújtotta a kezét.

- Benett vagyok. – Hálásan pillantottam rá, amiért megszólalt. Hangja igazán kellemes volt, lágy, simogató, bársonyos... amitől valószínűleg minden lány azonnal olvadozni kezdett. És most én is. Nem tudom mitől; nem szoktam így elalélni egy szexi férfitől, vagy annak még szexisebb hangjától, de ez most... más volt. Valahogy... ismerős.

Aztán derengeni kezdett, hogy válaszolnom kéne neki, de még mindig a hatása alatt voltam.

- Zoe. – Egy kicsit halkabbra sikerült, mint terveztem; örültem, hogy egyáltalán meghallotta. Kezébe csúsztattam kézfejem, és az érzés egyre inkább erősödött bennem, miszerint ez már egyszer megtörtént. De ez hülyeség; nincs senkinek sem fél órás deja vu-je. Vagy mégis? Lehetetlen...

Itt tartottam a gondolatmenetemben, amikor a stewardessek megkezdték a szokásos eligazításukat. A kapitány bemondta, hogy körülbelül fél óra lesz, míg elérjük Dublint – ugyanis ott is megáll a gépünk, mielőtt elindulna New York felé –, ott szintén fél óra lesz, míg az utasok beszállnak, és onnantól kezdve nincs megállás az újvilágig.

Ekkor jutott el a tudatomig, hogy mégis csak most fogok először repülni. Az idegesség felkúszott a gyomromból a torkomba, és ottrekedt egy helyes kis gombócot formálva, amitől megszólalni sem bírtam. Nem értettem; nem kellene ennyire idegeskednek egy szimpla kis repüléstől, de mégis... a pánik egyre nagyobb erővel tört rám, és borzalmasan rossz érzés kerített hatalmába. Nem tudtam honnan, de éreztem, hogy baj lesz... nagyon nagy baj.

Meghallottam egy dallamot. Azt a dallamot, méghozzá Benett dúdolta. Amint beférkőzött a tudatomba, mint egy szikra, amely futótüzet indíthat el, elfeledett emlékek százait hozta felszínre bennem, amelyek talán nem is az én saját emlékeim voltak.

Megfeledkeztem a külvilágról, arról, hogy a gépünk egyre gyorsulva száguld a kifutópályán, arról, hogy kezemmel Benett keze után kaptok, és úgy szorítom, mint fuldokló az utolsó mentőkötelet, és hogy egyáltalán ő ül mellettem, és meglepődve bámul rám. Nem érzékeltem semmit, azokon a képeken kívül, amik most a szemem előtt peregtek, mintha csak egy film kockáit látnám lassítva, de egyben őrült sebességben pörögve... és ez komolyan megrémített.

Nem értettem mi történik velem, vagy egyáltalán miért velem történik meg mindez. Csak azt éreztem, hogy nem kellett volna felszállnom erre a gépre, mert ez végzetes lehet. Nem csak nekem, Benettnek is. Mindkettőnk számára.

* * * * *

Benett szemszöge

A bemutatkozásnál nem jutottunk tovább, mert a stewardessekre irányult a figyelmünk, akik elkezdték ecsetelni a szokásos „kössük be a biztonsági öveket, és ha baj van, erre és erre lehet menekülni” dumát. Már vagy százszor hallottam, úgyhogy úgy döntöttem, figyelmemet inkább visszafordítom Zoe felé, miközben egyik régi kedvenc dalomat kezdtem el dúdolni, mely egyik pillanatról a másikra előtört elmém mélyéről.

Ekkor pillantottam Zoera, de attól, amit láttam, megrémültem. Arca teljesen elsápadt, szemei fókuszálatlanul pásztázták a levegőt, lélegzete a kétszeresére gyorsult. Hirtelen azt sem tudtam, mit csináljak vele. Láttam rajta, hogy rosszul van, de pillanatnyi pánik környékezett meg engem is. Próbáltam megkérdezni, miben tudnék neki segíteni, de nem reagált semmire.

Aztán kapkodva megragadta a kezemet, és akkor olyan történt, amire egyáltalán nem számítottam. Hirtelen mozdulatával felkavarta közöttünk a levegőt, teljesen lezsibbasztva agyamat. Az az illat, mindenemet elbódította, s képek ezreit szabadította fel lelki szemeim előtt.

Fogalmam sem volt, mi történik, vagy egyáltalán miért, de nem tudtam megszólalni, nem tudtam gondolkodni; egyre csak az járt a fejemben, hogy sürgősen el kell tűnnünk erről a gépről, csak még azt nem tudtam, ezt hogy fogom elmondani Zoenak.

Az lenne a minimum, hogy hülyének néz, ha nem nevet ki azonnal. Hisz nem is ismerjük egymást, épp, hogy csak a nevemet árultam el neki, és egyből olyasmire kérném – mit kérném, inkább szólítanám fel –, hogy fogja a táskáját, és azonnal szálljon le velem még Dublinban? Őrült ötlet, de muszáj lesz megpróbálnom, mert – ha hihetek baljós előérzeteimnek, akkor – úgy jobban járnánk mind a ketten.

* * * * *

Zoe szemszöge

Teljesen egyszerre néztünk a másik szemébe. Tekintetében ugyanazt láttam, amit én is éreztem, és ez valahol megrémített, valahol viszont csodálattal töltött el. Az előbbin nem csodálkoztam, az utóbbi megdöbbentett. Hogy érezheti két teljesen idegen ember ugyanaz? És hogy lehet, hogy mégsem érzem idegennek? Mintha már máskor, valamikor nagyon régen ismertem volna... Vagy még inkább nagyon régóta ismerném, csak ez az érzés rejtve volt bennem, valahol mélyen... nagyon mélyen.

Egyszerre szólaltunk meg:

- Le kell szállnunk – suttogtuk, és a felfedezést magunkban – hogy mindketten ugyanarra gondoltunk – tettek követték, amikor a repülőgép kerekei ütköztek a dublini reptér felszínével. Kapkodva, mégis óvatosan engedtünk annak a megmagyarázhatatlan erőnek, amely minden egyes mozdulatunkat vezérelte, és sietősen hagytuk el a gépet, néhány másik utassal, akiknek csak eddig szólt a jegye.

- Uram, kisasszony! – szólt utánunk az egyik légi kísérő. – Önöknek New Yorkba szól a jegyük. Ha most leszállnak, innen csak holnap tudnak tovább indulni!

- Igen, tudjuk – Benett kicsit összeszedettebb volt, mint én, és udvariasan válaszolt a fiatal nőnek. – De rájöttünk, hogy valami sürgős dolgunk akadt. Azért köszönjük, hogy szólt!

- Rendben van, a csomagjukért jelentkezzenek akkor az első kapunál. Viszont látásra!

- Köszönjük. Viszlát! – És már rohantunk is tovább. Egy perccel sem bírtam volna többet eltölteni a gépen. Rémes érzés volt. De a legrémesebb még mindig az volt, hogy fogalmam sem volt, mi a fészkes fene történik velünk. Hisz, ha belegondolok, akkor még tényleg nem tudtam semmit Benettről, és ő se rólam, a nevünkön kívül. És mégis, feltétlenül megbíztunk egymásban, pedig egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy miért is tesszük azt, amit éppen tenni készülünk...