3. fejezet - Emlékek?

3. fejezet

Emlékek?

Évekkel később...

Zoe

Nos, ezt is megértem. Épp az asztalfőn ültem, előttem egy hatalmas tortával, melyen tizennyolc gyertya sorakozott. Körülöttem volt a családom és két legjobb barátom, hogy ők is velem ünnepeljék meg, hogy elértem a nagykorúságot.

Csillogó szemekkel sok sikert kívántam magamnak, majd határozottan, egy levegővel elfújtam a színes gyertyákat és fülig érő vigyorral fogadtam a gratulációkat. Már nagyon vártam ezt a napot. Nem csak azért, mert végre én is nagykorú lettem, hanem mert ez azt is jelentette, hogy végre megkapom azt az ajándékot, amire már évek óta vágytam, és amire édesapám megígérte, hogy – ha teszek érte, és kiérdemlem – tizennyolcadik születésnapomra megkaphatom. De természetesen én is tettem hozzá valamit; iskola mellett diákmunkákat vállaltam, és anyagilag is beleszálltam, de ez bármit megért.

Alig bírtam kivárni, hogy anyuka azt mondja, végre átvonulhatunk a nappaliba koccintani egyet, és hogy kibonthassam az ajándékaimat. Félreértés ne essék, nem vagyok egy anyagias liba, de erre már olyan régóta vágytam, és már alig bírtam magammal.

Elsőként a kishúgom fordult felém, és egy kis csomagot nyújtott felém, amelyről már messziről virított, hogy ő egyedül készítette nekem, és saját maga is csomagolta be, ami – lássuk be – egy nyolcévestől szép teljesítmény. És ettől – nem mellesleg – teljesen meghatódtam. Rám villantotta legangyalibb mosolyát, melytől még halovány szeplői is ragyogtak tündéri pofiján. Lehajoltam hozzá, nyomtam egy hatalmas puszit a homlokára, majd kibontottam az ajándékát, ami egy gyermekien összeeszkábált fényképtartó volt, benne egy közös képünkkel.

- Csak, hogy legyen mit elvinned magaddal – mondta hozzá édesen, és nekem ettől még a szavam is majdhogynem elállt. Végül is, ő is tudott róla, hogy utazni tervezek, de nem gondoltam volna, hogy már ennyire átérzi ennek súlyát.

- Köszönöm Anne – elérzékenyülve öleltem meg még egyszer, és arra gondoltam, hogy mennyire is fog nekem hiányozni a fél év alatt az én egyetlen kicsi húgom.

Haylie-től egy iker-karláncot kaptam, melynek a párja az ő csuklóján díszelgett, Aaron pedig egy csodaszép nyakláncot vett nekem, amin ugyanolyan medál lógott, amit mindig is megcsodáltam az ő nyakában. Teljesen olyan érzésem volt, mintha örökre mennék el, nem csak fél évre, lényegében nyaralni. Mindenkitől olyasvalamit kaptam, amiről majd ő fog eszembe jutni. De úgy tettem, mintha ez meg sem fordult volna a fejemben, próbáltam csak szimplán örülni az ajándékoknak, és hálásan borultam barátaim nyakába.

Utoljára maradt anya és apa, akik egy nagyobbacska borítékot nyújtottak át nekem. Pontosan még én sem tudtam, hogy mit is rejt a csomag, csak nagy vonalakban voltam tisztában a részletekkel. Remegő kezekkel vettem kezembe, és nyitottam ki a borítékot, majd mikor megláttam, mit is tartalmaz, hirtelen anyáékra kaptam a pillantásom, és egy pillanatra elfelejtettem levegőt venni...

* * * * *

Benett

Nagyjából egy hónapja kezdődhettek a rémálmaim. Az első pontosan aznap volt, amikor eldöntöttem, hogy meglátogatom a New Yorkban élő unokatestvéremet, és egy darabig ott is maradok.

Aznap össze-vissza telefonálgattam, az utam tervezgettem, beszéltem az unokatesómmal, Jacksonnal is, és ő mondta, hogy júniusban még nem ér rá, de utána már szívesen lát. Úgy terveztem, hogy még két hónapot itthon maradok, mindent elrendezek, és július közepe tájt indulok útnak. Lefoglaltam a jegyemet a légitársaságnál július huszadikára, már csak ki kellett várnom, hogy elteljen az addig hátralévő idő.

Azon az éjjelen azonban valami történt. Álmomban olyan képeket láttam, melyek furcsán ismerősnek tűntek, reggelre mégsem tudtam őket felidézni. Csak az érzésre emlékeztem. Először a felhőtlen boldogságra, majd a halálos félelemre, de képek sohasem maradtak. Olyan volt, mint egy kiskori visszatérő rémálom, de tudtam, hogy nem az volt. Gyermekkori lidérces álmaim többnyire idióta, alaktalan szörnyekkel voltak tele, és mindegyikre emlékszem is. Viszont ebből semmi.

Nap közben eleinte eszembe sem jutott az álom, betudtam a fáradtságnak, vagy egy esti horror filmnek. De amikor már nem heti egyszer, hanem négyszer-ötször jelentek meg nekem a képek, már kezdett idegesíteni, főleg az, hogy alig emlékszek belőle valamire. Egyedül a felhők maradtak meg bennem, és – bármily furcsán hangzik is – egy illat. De ez az illat olyannyira élénken élt, mintha valaki parfümöt nyomott volna a párnámra...

* * * * *

Zoe

- Úgy érzem, sikerült meglepni a kisasszonyt – viccelődött apa, hiszen tudta jól, hogy mennyire megdöbbentem. Sőt, nem csak tudta, láthatta is rajtam.

- Hát, nem kicsit... – Még mindig csak suttogni bírtam. Próbáltam összeszedni magam, és nagy nehézségek árán egy köszönömöt sikerült is kinyögnöm, de még mindig csak meredten bámultam a boríték tartalmát, várva, hogy átváltozik, vagy kitisztul a látásom, és nem is azt tartom a kezemben, aminek hiszem. De a kép egy perc múlva sem változott.

- Na, mondd már, mi van benne – szólt közbe Haylie, akinek majd kifúrta oldalát a kíváncsiság. Kezébe nyomtam a papírokat, amire irtózatos visítás volt a válasz. – Nem hiszem el, nem hiszem el, hogy oda mész!

Nos, igen, én sem... Ugyanis a borítékban rengeteg prospektus volt, egy-két szálloda szórólapja, és egy repülőjegy New Yorkba. Még mindig alig bírtam megszólalni.

Amikor felvetettem az ötletet apának, hogy szeretnék kimenni egy kicsit Amerikába, az meg sem fordult a fejemben, hogy New Yorkba mehetnék, inkább valami kisebb városkára számítottam.

Közben Aaron is megkaparintotta a levelem, és barátian irigykedős pillantásokat vetett felém, de széles vigyorából és elismerő szavaiból tudtam, hogy csak hülyéskedik, és örül az én boldogságomnak.

Az ez után következő héten nem volt sok dolgom. Már nyári szünet volt, és a nyári munkám is csak a következő héten kezdődött.

Haylie-vel és Aaronnal sokat jártunk strandra, ha épp engedte az idő, vagy csak vásárolgattunk. Utóbbit természetesen csak mi ketten lányok, mert Aaron ilyenkor hallani sem akart rólunk, amit – valljuk be – meg tudok érteni.

Az utazásra jól fel akartam készülni. Néha azt éreztem, hogy még sok időm van addig, máskor pedig már izgalomtól remegő gyomorral gondoltam végig a képzeletbeli listámat, hogy mit is kell még addig beszereznem. Egyre több cuccom került elkülönítésre, noha még volt egy teljes hónapom az útig.

A nyári munkám abból állt, hogy a szomszéd kétéves ikreire vigyáztam. Nagyon imádtam őket, és nem is volt velük sok gondom. Amikor kivittem őket a játszótérre, gyakran Anne is velünk tartott, és négyesben játszottunk a homokozóban, vagy hintáztunk.

Egyik reggel – mielőtt még átmentem volna a szomszédba – kint ücsörögtem a konyhában, és rejtvényt fejtettem. Mellettem szólt a rádió, de nem is nagyon figyeltem oda rá. Egyszer csak megszólalt egy szám, amire olyan hirtelen kaptam fel a fejem, hogy még a nyakam is beleroppant. Semmi extra nem volt benne, de... annyira ismerősnek tűnt, mintha épp az előbb hallottam volna. Igazán jó zene volt. Régi, de teljesen magával ragadott. Azután egész nap csak ez motoszkált a fejemben, és óránként azt vettem észre, hogy már megint azt dudorászom, de másnapra már ki is ment a fejemből...

* * * * *

Gyorsan eltelt az az egy hónap, ami még az utazásomig hátra volt. Az utolsó héten már senki nem ismert rám, annyira pörögtem. Igaz, Haylie ennek csak örült, mert szinte minden nap vásárolgatni hívtam, mert még mindig úgy éreztem, valami hiányzik. Hol egy új nadrágot szereztünk be, máskor egy új cipellőt, de valamit mindig muszáj volt. Néha már úgy éreztem magam, mint egy boltkóros, aki nem bírja ki shoppingolás nélkül. Pedig ez is csak az izgatottságom volt hivatott levezetni.

Utolsó estémet töltöttem otthon, másnap indult a gépem New Yorkba. Ágyam mellett sorakozott három bőröndöm, még mindegyik tárva-nyitva hevert a földön, várva, hogy „elvégezzem rajtuk az utolsó simításokat”, és végre minden bepakoljak.

Még utoljára leellenőriztem, hogy mindent elraktam-e, majd határozott mozdulatokkal elhúztam a cipzárakat a hatalmas utazótáskákon.

Aaron napokig ugratott, hogy minek nekem ennyi cucc, de aztán megérttettem vele, hogy egy nőnek igenis minden eshetőségre fel kell készülnie. Ezután abbahagyta a szórakozást. Bár él bennem a gyanú, hogy nem azért, mert igazat adott volna nekem, csak nem akarta ismét végighallgatni a kétórás kiselőadásomat a nők és a férfiak csomagolási szokásairól. De nem is baj, így ő is jól jár, meg én is.

A fényképezőgépemet és az iPodomat nagy gondossággal – és előre gondolással – a válltáskámban fogom vinni, mert tervezem használni a gépen is. Apának hála ablak mellé ülhetek; azt mondta, ha már első út, akkor élvezzem ki teljesen. Teljesen egyetértek vele. Annyi fényképet fogok gyártani a felhőkről, hogy mire New Yorkba érünk, már tölthetem is fel a laptopomra, mert tuti megtelik a memória.

Erről jutott eszembe, hogy még gyorsan pakolok fel új zenéket az iPodomra.

Bekapcsoltam a gépem, kényelmesen elhelyezkedtem az ágyamon, és nagy gondosan átválogattam a milliónyi számot, hogy a legjobbakat hallgathassam az úton. Közben bekapcsoltam egy online rádiót, hogy legyen egy kis háttérzaj is. Öt perce sem ücsöröghettem, amikor újra meghallottam azt a számot, amin egy hónapja is fennakadtam. Nagyon furcsa érzéseket vált ki belőlem, de nem értem, hogy miért, hiszen ősrégi zene, és tudtommal semmi emlékem sem fűződik hozzá.

Nem hiszem el, ez a dal kísért engem, vagy mi? Egye fene, ezt is felteszem a lejátszómra.

Kis keresgetés után meg is találtam a neten, gyorsan letöltöttem, és a többi számmal együtt felpakoltam az iPodomra.

A táskámat az ágyam lábára akasztottam, hogy reggel már csak a vállamra kelljen vennem, de a zenelejátszómat még nem raktam bele, helyette bekapcsoltam. Nem tudom miért, de muszáj volt újra meghallgatnom. Kikapcsoltam a laptopom, lekapcsoltam a lámpákat, elhelyezkedtem a takaróm alatt, majd kikerestem azt a számot a listából – Bryan Adams: Summer of ’69 – és elalvásig csak azt hallgattam...