2. fejezet

2. fejezet

Brad

Reggel korán keltem, hajnali ötkor csörgött az órám, jelezve, hogy öt óra múlva már a gépen kell lennem, ugyanis megint New Yorkba utazok apámhoz. Öt éve kéthavonta egy hetet nála töltök; így egyeztünk meg, amikor anyával elváltak.

Már nem éreztem azt a kis bizsergést, amit eleinte a repülés gondolata okozott, azt az izgalmat, hogy milyen jó repülni. Már semmi, mintha csak a napi rutint végezném. Végül is majdnem.

Teljesen higgadtan öltöztem fel, megreggeliztem, majd miután minden cuccom bepakoltam a csomagtartóba, anyu kivitt a reptérre

Ebben viszont nem változott semmi. Most is ugyanúgy ölelt át, mint minden alkalommal, és a lelkemre kötötte, hogy vigyázzak magamra, és hívjam fel, amint megérkeztem.

Lassan átvánszorogtam az ellenőrző pontokon, de szokás szerint megint túl korán érkeztem és még vagy egy órát kellett ücsörögnöm a váróteremben. Bekapcsoltam az mp3 lejátszóm és unatkozva nézegettem az egyre növekvő tömeget. Egy idő után pillantásom megállapodott egy lányon, aki szinte az ablakra tapadva nézegette a kifutópályát, a le- és felszálló gépeket. Nagyon aranyos volt, látszott rajta, hogy izgul a repülés miatt.

Tovább várakoztam, majd nemsokára bemondták a hangszóróba, hogy el lehet kezdeni a beszállást a New Yorkba tartó gépbe.

A gép közepe felé ültem a külső ülésen, mert már nem volt hely ablak mellett. Ahogy közeledtem a helyem felé, mosolyogva konstatáltam, hogy az a lány ül majd mellettem, akin az épületben is megakadt a szemem. Igazán helyes volt, sötétbarna haja a vállát verdeste, huncut szemei – melyekkel most is kifelé bámult az ablakon – izgatottan csillogtak.

Leültem a mellette levő ülésre, mire felém fordult. Láttam egy kis csodálkozást a szemeiben, amit nem tudtam hova tenni; lehet, hogy nem rám számított. Rámosolyogtam, majd előkerestem – az ellenőrzéskor elrakott – mp3 lejátszómat, elindítottam az egyik kedvenc számomat – Bryan Adams: Summer of ’69 – majd becsuktam a szememet, kizárva a külvilágot. Nem érdekelt a stewardessek eligazítása, már volt alkalmam párszor végighallgatni. Tovább ücsörögtem lehunyt szemmel, majd éreztem, hogy a gépünk elindul a kifutón, majd kis idő múlva a levegőbe emelkedik.

Hirtelen nyitottam fel a szemem, amikor megéreztem egy apró, forró kezet a karomra kulcsolódni. Lepillantottam, majd észrevettem, hogy a lány szorongatja a kezem; valószínűleg nem bírja a repülést, vagy először utazik így. Az arcára pillantottam, és láttam, hogy eléggé sápadtan szemléli a külvilágot. Eltettem a lejátszómat, majd megköszörültem a torkomat.

- Izé… jól vagy? – kérdeztem érdeklődve, mire rám nézett.

- Öö… izé… igen, köszi – válaszolt kissé zavartan, majd kicsit összeszedettebben folytatta. – Miből gondoltad, hogy rosszul vagyok?

Ezen jót derültem. Fel sem tűnt neki…?

- Olyan görcsösen szorongatod a karomat, hogy még most sem veszed észre, hogy nem az ülést fogod – válaszoltam vidáman.

- Mi? – Meglepődve pillantott le elfehéredő ujjaira.

- Félre ne érts, nem zavar, csak már kicsit kezd zsibbadni a karom. – Erre teljesen elpirult, majd hirtelen engedett el.

- Ne haragudj – suttogta. Nagyon aranyos volt, ahogy ott ült rózsás arccal, és nem mert rám nézni.

- Semmi gond – mosolyogtam rá. – Most repülsz először, igaz? – kérdeztem, mert nem akartam ennyiben hagyni a beszélgetést.

- Igen. – Még mindig suttogott, de legalább már rám nézett. Bátorítóan rámosolyogtam.

- Ah, ne aggódj! Nem lesz semmi gáz. Én nagyon sokat repülök, és még mindig élek.

- Igazából nem is azért, mert félnék… Inkább csak izgatott voltam… vagyok.

- Oh, megértem. Az első utamat én is remegő gyomorral vártam. – Felé nyújtottam kezem, majd bemutatkoztam neki, mert már zavart, hogy nem tudom a nevét. – Amúgy Brad vagyok.

- Örülök, az én nevem Zora – mosolygott rám édesen, majd gyengéden, de határozottan elfogadta a felkínált jobbom. Zora… igazán különleges és szép név.

Ezután sokat beszélgettünk. Megtudtam, hogy most költözik ki New Yorkba, hogy ott új életet kezdhessen. Igazán helyes lány volt, és nagyon jól kijöttünk egymással. Kezdtem sajnálni, hogy csak egy hetet maradok New Yorkban, és – bár még oda sem értünk – már most elkezdtem számolgatni, hogy legközelebb mikor is megyek.

Már túl lehettünk az út felén, amikor rápillantott az órájára. Lehet, hogy unatkozik? Pedig azt hittem, hogy ő is olyan jól érzi magát, mint én.

- Untatlak?

- Jaj, dehogy – válaszolta derűsen. – Éppen ellenkezőleg. Olyan jól érzem magam, hogy fel sem tűnt, hogy már hat órája úton vagyunk.

Ekkor hirtelen félig elmerült a táskájában, majd pár másodperc múltán előkapott egy fényképezőgépet. Az ablak felé fordult, majd csinált vagy húsz képet a felhőkről. Utána rám nézett, majd már csak azt vettem észre, hogy a fejét a vállamra hajtva hozzám bújik, hatalmas vigyor terül szét az arcán, és már villant is a vaku az arcomba. Pislogtam egy sort, de zavarodottságomat teljesen elnyomta bennem az a csodálatos illat, amit még mindig az orromban éreztem. Eddig fel sem tűnt…

- Bocsi, de az első utamat muszáj dokumentálni – nézett rám aranyosan, amire én nem tudtam mást válaszolni, csak, hogy nyugodtan, reménykedve, hogy még több összebújós képet akar csinálni.

Hosszasan fotózgattuk egymást, viccelődtünk és nevetgéltünk. Olyan volt, mintha már régen ismertem volna.

Már nem lehettünk messze New Yorktól, amikor a gép elkezdett rázkódni. Mivel már többször is tapasztaltam ilyet, megnyugtattam a kissé rémült Zorát, hogy ez csak egy kis légörvény lesz, nem kell aggódni. Ezután a stewardessek is megerősítettek, és láttam, hogy Zora vállán is enged a feszültség.

Viszont amire én sem voltam felkészülve, hogy a rázkódás nem szűnt meg, sőt egyre inkább erősödött. Zora keze rátalált az enyémre – ami más szituációban még boldogsággal is eltöltött volna –, szemében félelem csillant, és azt hiszem, már én sem voltam annyira biztos korábbi szavaimban.

A kapitány bejelentette, hogy mindenki őrizze meg a nyugalmát. Zora szemeiben könnyek csillantak, és hisztérikusan, mégis motyogva szólalt meg.

- Ilyen nincs! Ez nem történhet meg velem! Még csak most akartam új életet kezdeni! – Mintha nem is akarta volna hangosan is kimondani.

Megszorítottam a kezét, de szerintem észre sem vette. Kibámult az ablakon, és láttam, ahogy lefagyott. Elfordítottam róla tekintetemet, hogy lássam, mitől dermedt meg ennyire, de bár ne tettem volna…

Csak annyit láttam, hogy erős füst száll a gép oldala mellett, de ennyi is bőven elég volt ahhoz, hogy tudjam, ennek az útnak annyi. Erőt vettem magamon – hiszen, mégis csak én vagyok a férfi, vagy mi –, és visszairányítottam figyelmemet Zora felé. Észrevettem, hogy még mindig ugyanúgy ül, légzése szapora – valószínűleg sokkot kapott, ami érthető –, de a körülöttünk lévőkkel ellentétben teljes csendben volt. A hatalmas hangzavar sem zökkentette ki.

- Zora – szóltam neki, de nem válaszolt. – Zora! – szóltam rá hangosabban, túlkiabálva a tömeget, majd erősen megszorítottam a kezét. Erre már rám nézett, de a szemei tompán fénylettek és arcán patakokban folytak a könnyek. Furcsán nézett rám, mintha valamin mélyen elgondolkozott volna, majd tekintete ellágyult, és megszólalt:

- Csókolj meg! – Hát, nem pont ezt vártam ebben a pillanatban, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem lepődtem meg, de láttam rajta, hogy komolyan gondolta. Végtére is, miért ne tölthetnénk el az utolsó perceinket kellemesen és nem a körülményekkel foglalkozva? Na és persze, ki vagyok én, hogy visszautasítsak egy ilyen csodás lányt, aki épp azt kéri tőlem, hogy csókoljam meg? Bár ne ebben a helyzetben lennénk. Nem mondtam semmit, csak lassan közelebb hajoltam hozzá, és óvatos csókot leheltem ajkaira. Nem volt hosszú – mint ahogy ismeretségünk sem tartott régóta –, de azt hiszem annál több érzelem volt benne, és annál többet jelentett nekünk. Ez jelentette most az egyetlen esélyt az utolsó boldogságra.

Csendben ültünk egymás mellett összekulcsolt ujjakkal és nyugodtan vártuk, hogy az egyre gyorsabban az óceán felé közeledő gépünket, és vele együtt minket is elnyeljenek a habok. Hah, tiszta Titanic, csak nekik hajójuk volt.

Zora megint az ablak felé pillantott, de én már nem akartam látni, hogy mi van körülöttünk. Nem érdekelt semmi, csak őt néztem végig, a gyönyörű szemeit, a könnyáztatott, de még így is szép arcát. Az utolsó percemben már nem érdekelt semmi más…

* * * * *

Ahogy a gép orra, majd egész teste találkozott az óriási víztömeggel, hatalmas robajjal rázkódni kezdett, és az iménti elképesztő hangzavar pillanatokon belül elcsendesedett. A lány beütötte a fejét, és abban a pillanatban elájult, a fiú talán már nem is élt, de még mindig, továbbra is szorosan, mentőövként fogták egymás kezét…