1. fejezet

1. fejezet

Zora

Még én magam sem tudtam, hogy milyen lesz. Csak álltam az ablaknál, és néztem ki a hatalmas üvegfalon. Az első ellenőrző ponton már áthaladtam, és most még volt fél óra szabadidőm az indulásig.

Még sosem ültem repülőn, sőt, még nem is láttam ilyen közelről ezeket a hatalmas vasmadarakat, de most lenyűgözött a látványuk.

Az egyik épp most gurult oda az épület mellé, még éppen látszott a szárnya.

Az lesz az enyém, ebben biztos voltam. És akkor meghallottam a hangosbemondó női hangját, hogy az utasok megkezdhetik a beszállást a New Yorkba tartó gépre, és én is elindultam a többi utassal együtt, hogy új életet kezdjek egy másik világban.

Amikor beléptem a géptestbe, egy kedves arcú, mosolygós stewardess még egyszer ellenőrizte a jegyemet, majd elirányított a helyem felé.

A gép közepe felé szólt a jegyem, és az ablak mellet ülhettem. Már egy hónapja lefoglaltuk nekem a jegyet, hogy biztosan jó kilátásom lehessen, ha már egyszer repülőre szálltam...

Ledobtam magam a belső ülésre, és kibámultam a reptérre. Épp bepakolták az utasok bőröndjeit a raktérbe.

Ekkor éreztem, hogy valaki leült a mellettem lévő szabad ülések egyikére. Odafordultam, hogy megnézzem, mégis kivel fogok együtt utazni, de amikor megpillantottam, elállt a lélegzetem. A srácnak félhosszú, szőkés haja volt és vakítóan kék szemei engem pásztáztak.

Hú, most komolyan vele fogok utazni tizenkét órán keresztül?

A fiú rám mosolygott – mire a gyomrom idegesen összerándult –, majd elkezdett kotorászni a táskájában, elővette az mp3 lejátszóját és innentől kezdve már nem is figyelt rám. Lehunyt szemmel ült, és olyan hangosan hallgatta a zenét, hogy még én is simán felismertem a számokat.

A stewardessek megtartották az eligazítást – amire a srác egyáltalán nem is figyelt; valószínűleg ő nem először ül gépen –, majd a pilóta bejelentette, hogy felszállunk, és a gépünk elkezdett a kifutó felé gurulni.

A gép egyre gyorsult, mindenkit az ülésébe préselve szelte a métereket, majd hirtelen felemelkedett. Az ülésem karfáját szorítottam, mert – bár nem volt rossz érzés, azért – mégiscsak először repültem. Kissé izgultam és remegett a gyomrom, de közben nagyon tetszett, ahogy a gép egyre magasabbra tört.

Arcomat nézve valószínűleg bárki azt hihette volna, hogy nem vagyok jól; ennek tulajdonítom be azt is, hogy a mellettem ülő görög félisten megszólított.

- Izé... jól vagy? – Ráemeltem pillantásom. Már nem volt bedugva a füle, és tényleg érdeklődve és talán aggódva nézett rám.

- Öö... izé... igen, köszi – alig bírtam kinyögni a szavakat, olyan zavarban voltam, de aztán gyorsan összeszedtem magam. – Miből gondoltad, hogy rosszul vagyok?

- Olyan görcsösen szorongatod a karomat, hogy még most sem veszed észre, hogy nem az ülést fogod – kuncogta.

- Mi? – Lenéztem, és tényleg az ő karjára kulcsolódtak rá lassan elfehéredő ujjaim.

- Félre ne érts, nem zavar, csak már kicsit kezd zsibbadni a karom. – Egy pillanat alatt engedtem el, mintha hirtelen forróvá vált volna, majd éreztem, hogy arcom viszont tényleg egyre melegebb lesz.

- Ne haragudj – suttogtam vörös fejjel, ölemben nyugvó kezeimet vizslatva.

- Semmi gond. – Hallottam a hangján, hogy mosolyog, de még mindig nem mertem ránézni. – Most repülsz először, igaz? – kérdezte.

- Igen – suttogtam, miközben bátortalanul felpislogtam rá. Kedvesen nézett, úgyhogy kicsit felengedtem én is.

- Ah, ne aggódj! Nem lesz semmi gáz. Én nagyon sokat repülök, és még mindig élek. – Ez a srác mennyit tud vigyorogni. Bár végül is, jobb, mintha sírna.

- Igazából nem is azért, mert félnék... Inkább csak izgatott voltam... vagyok.

- Oh, megértem. Az első utamat én is remegő gyomorral vártam. Amúgy Brad vagyok – nyújtotta felém kezét.

- Örülök, az én nevem Zora – fogadtam el a jobbot, majd megnyerő mosolyt villantottam rá.

Tovább beszélgettünk, és igazán jól kijöttünk egymással. Nagyon aranyos srác volt. Elárulta, hogy havonta, kéthavonta megteszi ezt az utat, mert – bár az anyukájával él Londonban – sokszor meglátogatja az apját, aki kiköltözött New Yorkba.

Szinte minden témát érintettünk; a zenéktől kezdve, a sulin át, a könyvekig, mindent. Egyre inkább elbűvölt a fiú, és észre sem vettem, úgy rohant az idő. Ránéztem az órámra, és azt láttam, hogy már rég megtettük az út felét.

- Untatlak? – kérdezte kicsit lelombozva.

- Jaj, dehogy. Éppen ellenkezőleg. Olyan jól érzem magam, hogy fel sem tűnt, hogy már hat órája úton vagyunk.

Belenyúltam a táskámba és előkotortam a fotógépemet, majd elkattintottam párszor, megörökítve a napfényben úszó felhőpamacsokat. Gondoltam egyet, majd hozzábújtam, és magunkról is készítettem egy képet.

- Bocsi, de az első utamat muszáj dokumentálni – néztem rá aranyosan. Azt mondta, csak nyugodtan. Csináltunk még pár képet egymásról, jókat nevettünk, viccelődtünk, mintha mindig is jó barátok lettünk volna.

De ami ezek után történt, arra azt hiszem nem voltam felkészülve...

Először csak egy kis zötykölődésre lettünk figyelmesek. Kicsit megrémültem, de Brad megnyugtatott, hogy ilyen légörvények bármikor előfordulhatnak, majd ezt a stewardessek is megerősítették, úgyhogy nem is aggódtam tovább.

De amikor egyre jobban rázkódott a gép, már tényleg féltem. Erősen megszorítottam Brad kezét, és láttam rajta, hogy már ő sem teljesen biztos az előbbi csitító szavaiban. Amikor a kapitány bejelentette, hogy mindenki őrizze meg nyugalmát, már sírni lett volna kedvem.

Ilyen nincs! Ez nem történhet meg velem! Még csak most akartam új életet kezdeni! – gondoltam magamban, de észre sem vettem, hogy hangosan is kimondtam, ami a fejemben járt. Teljesen kétségbe voltam esve.

Valami megmagyarázhatatlan miatt kinéztem az ablakon, és amit akkor láttam, attól teljesen lefagytam. Más ember szerintem hangosan sikított volna – mint ahogy a többi utas lassan tényleg el is kezdett –, de én csak dermedten ültem, és folytak a könnyek végig az arcomon. Ugyanis amit láttam, attól még a vér is meghűlt az ereimben.

Nem láttam mást, csak óriási füstöt és a hatalmas lángokban álló jobb oldali szárnyat. Majd amikor a repülő lassan, de biztosan veszíteni kezdett a magasságból, azt kívántam, hogy bár mégse ülnék ablak mellett, vagy még inkább: bár sohasem akartam volna New Yorkba menni és bár sohasem szálltam volna repülőre, de valahogy nem volt erőm elfordítani a fejem az egyre elharapódzóbb lángokról.

Ekkor eszméltem, hogy Brad engem szólongat, sikertelenül. Olyan volt, mintha víz alatt lettem volna, a hangzavart körülöttem halk duruzsolásként érzékeltem, és Brad szólongatása is csak távoli suttogásként hatott, de lassan az agyam is felfogta, hogy mi történik körülöttem, és megfordultam. Brad arcával találtam magam szemben, szeme furcsán csillogott, arcán elmélyültek az árnyékok. Szája remegett, de valahogy méltósággal tartotta magát. Igaza volt, itt már nem volt értelme siránkozni, utolsó perceinket tölthetnénk el úgy is, hogy azok méltók legyenek az „utolsó” címre.

- Csókolj meg – fogalmam sincs, hogy ez az ötlet honnan jött, főleg, hogy honnan volt merszem kimondani, de örülök, hogy megtettem. Először láttam rajta, hogy igazán meghökkent, nem tudta mire vélni szavaimat – hisz alig pár órája ismertük egymást, ráadásul épp egy zuhanó gépen ültünk –, de lassan rájöhetett, hogy mi ment bennem végbe, mert nem szólt semmit, csak óvatosan közelebb hajolt hozzám, és ajkaival az enyémeket érintette. Lepkeszárny finomságú csókunk nekem abban a pillanatban többet jelentett mindennél, mert tudtam, hogy perceken belül tényleg az lesz a minden. Ez volt életem első csókja. És ironikusan most már az utolsó is.

A gép érezhetően egyre gyorsabban zuhant, a többi utas tovább sikítozott körülöttünk. Talán abban reménykedtek, hogy ettől megmenekülnek? Nem tudom. Mindenesetre mi csak ültünk egymás mellett csendben, összekulcsoltuk ujjainkat, és valahogy már nem is féltem annyira, ahogy elmerültem Brad gyönyörű kék szemeiben.

Ismét kinéztem az ablakon, és láttam az egyre közeledő óceánt. Gyönyörű, ám egyben borzalmas látvány volt. Már alig volt pár méter. Nem akartam látni, úgyhogy visszafordultam Brad felé, éreztem, hogy arcom még mindig könnyekben fürdik, de már nem volt időm ezzel foglalkozni...