3. fejezet - Emlékek?

3. fejezet

Emlékek?

Évekkel később...

Zoe

Nos, ezt is megértem. Épp az asztalfőn ültem, előttem egy hatalmas tortával, melyen tizennyolc gyertya sorakozott. Körülöttem volt a családom és két legjobb barátom, hogy ők is velem ünnepeljék meg, hogy elértem a nagykorúságot.

Csillogó szemekkel sok sikert kívántam magamnak, majd határozottan, egy levegővel elfújtam a színes gyertyákat és fülig érő vigyorral fogadtam a gratulációkat. Már nagyon vártam ezt a napot. Nem csak azért, mert végre én is nagykorú lettem, hanem mert ez azt is jelentette, hogy végre megkapom azt az ajándékot, amire már évek óta vágytam, és amire édesapám megígérte, hogy – ha teszek érte, és kiérdemlem – tizennyolcadik születésnapomra megkaphatom. De természetesen én is tettem hozzá valamit; iskola mellett diákmunkákat vállaltam, és anyagilag is beleszálltam, de ez bármit megért.

Alig bírtam kivárni, hogy anyuka azt mondja, végre átvonulhatunk a nappaliba koccintani egyet, és hogy kibonthassam az ajándékaimat. Félreértés ne essék, nem vagyok egy anyagias liba, de erre már olyan régóta vágytam, és már alig bírtam magammal.

Elsőként a kishúgom fordult felém, és egy kis csomagot nyújtott felém, amelyről már messziről virított, hogy ő egyedül készítette nekem, és saját maga is csomagolta be, ami – lássuk be – egy nyolcévestől szép teljesítmény. És ettől – nem mellesleg – teljesen meghatódtam. Rám villantotta legangyalibb mosolyát, melytől még halovány szeplői is ragyogtak tündéri pofiján. Lehajoltam hozzá, nyomtam egy hatalmas puszit a homlokára, majd kibontottam az ajándékát, ami egy gyermekien összeeszkábált fényképtartó volt, benne egy közös képünkkel.

- Csak, hogy legyen mit elvinned magaddal – mondta hozzá édesen, és nekem ettől még a szavam is majdhogynem elállt. Végül is, ő is tudott róla, hogy utazni tervezek, de nem gondoltam volna, hogy már ennyire átérzi ennek súlyát.

- Köszönöm Anne – elérzékenyülve öleltem meg még egyszer, és arra gondoltam, hogy mennyire is fog nekem hiányozni a fél év alatt az én egyetlen kicsi húgom.

Haylie-től egy iker-karláncot kaptam, melynek a párja az ő csuklóján díszelgett, Aaron pedig egy csodaszép nyakláncot vett nekem, amin ugyanolyan medál lógott, amit mindig is megcsodáltam az ő nyakában. Teljesen olyan érzésem volt, mintha örökre mennék el, nem csak fél évre, lényegében nyaralni. Mindenkitől olyasvalamit kaptam, amiről majd ő fog eszembe jutni. De úgy tettem, mintha ez meg sem fordult volna a fejemben, próbáltam csak szimplán örülni az ajándékoknak, és hálásan borultam barátaim nyakába.

Utoljára maradt anya és apa, akik egy nagyobbacska borítékot nyújtottak át nekem. Pontosan még én sem tudtam, hogy mit is rejt a csomag, csak nagy vonalakban voltam tisztában a részletekkel. Remegő kezekkel vettem kezembe, és nyitottam ki a borítékot, majd mikor megláttam, mit is tartalmaz, hirtelen anyáékra kaptam a pillantásom, és egy pillanatra elfelejtettem levegőt venni...

* * * * *

Benett

Nagyjából egy hónapja kezdődhettek a rémálmaim. Az első pontosan aznap volt, amikor eldöntöttem, hogy meglátogatom a New Yorkban élő unokatestvéremet, és egy darabig ott is maradok.

Aznap össze-vissza telefonálgattam, az utam tervezgettem, beszéltem az unokatesómmal, Jacksonnal is, és ő mondta, hogy júniusban még nem ér rá, de utána már szívesen lát. Úgy terveztem, hogy még két hónapot itthon maradok, mindent elrendezek, és július közepe tájt indulok útnak. Lefoglaltam a jegyemet a légitársaságnál július huszadikára, már csak ki kellett várnom, hogy elteljen az addig hátralévő idő.

Azon az éjjelen azonban valami történt. Álmomban olyan képeket láttam, melyek furcsán ismerősnek tűntek, reggelre mégsem tudtam őket felidézni. Csak az érzésre emlékeztem. Először a felhőtlen boldogságra, majd a halálos félelemre, de képek sohasem maradtak. Olyan volt, mint egy kiskori visszatérő rémálom, de tudtam, hogy nem az volt. Gyermekkori lidérces álmaim többnyire idióta, alaktalan szörnyekkel voltak tele, és mindegyikre emlékszem is. Viszont ebből semmi.

Nap közben eleinte eszembe sem jutott az álom, betudtam a fáradtságnak, vagy egy esti horror filmnek. De amikor már nem heti egyszer, hanem négyszer-ötször jelentek meg nekem a képek, már kezdett idegesíteni, főleg az, hogy alig emlékszek belőle valamire. Egyedül a felhők maradtak meg bennem, és – bármily furcsán hangzik is – egy illat. De ez az illat olyannyira élénken élt, mintha valaki parfümöt nyomott volna a párnámra...

* * * * *

Zoe

- Úgy érzem, sikerült meglepni a kisasszonyt – viccelődött apa, hiszen tudta jól, hogy mennyire megdöbbentem. Sőt, nem csak tudta, láthatta is rajtam.

- Hát, nem kicsit... – Még mindig csak suttogni bírtam. Próbáltam összeszedni magam, és nagy nehézségek árán egy köszönömöt sikerült is kinyögnöm, de még mindig csak meredten bámultam a boríték tartalmát, várva, hogy átváltozik, vagy kitisztul a látásom, és nem is azt tartom a kezemben, aminek hiszem. De a kép egy perc múlva sem változott.

- Na, mondd már, mi van benne – szólt közbe Haylie, akinek majd kifúrta oldalát a kíváncsiság. Kezébe nyomtam a papírokat, amire irtózatos visítás volt a válasz. – Nem hiszem el, nem hiszem el, hogy oda mész!

Nos, igen, én sem... Ugyanis a borítékban rengeteg prospektus volt, egy-két szálloda szórólapja, és egy repülőjegy New Yorkba. Még mindig alig bírtam megszólalni.

Amikor felvetettem az ötletet apának, hogy szeretnék kimenni egy kicsit Amerikába, az meg sem fordult a fejemben, hogy New Yorkba mehetnék, inkább valami kisebb városkára számítottam.

Közben Aaron is megkaparintotta a levelem, és barátian irigykedős pillantásokat vetett felém, de széles vigyorából és elismerő szavaiból tudtam, hogy csak hülyéskedik, és örül az én boldogságomnak.

Az ez után következő héten nem volt sok dolgom. Már nyári szünet volt, és a nyári munkám is csak a következő héten kezdődött.

Haylie-vel és Aaronnal sokat jártunk strandra, ha épp engedte az idő, vagy csak vásárolgattunk. Utóbbit természetesen csak mi ketten lányok, mert Aaron ilyenkor hallani sem akart rólunk, amit – valljuk be – meg tudok érteni.

Az utazásra jól fel akartam készülni. Néha azt éreztem, hogy még sok időm van addig, máskor pedig már izgalomtól remegő gyomorral gondoltam végig a képzeletbeli listámat, hogy mit is kell még addig beszereznem. Egyre több cuccom került elkülönítésre, noha még volt egy teljes hónapom az útig.

A nyári munkám abból állt, hogy a szomszéd kétéves ikreire vigyáztam. Nagyon imádtam őket, és nem is volt velük sok gondom. Amikor kivittem őket a játszótérre, gyakran Anne is velünk tartott, és négyesben játszottunk a homokozóban, vagy hintáztunk.

Egyik reggel – mielőtt még átmentem volna a szomszédba – kint ücsörögtem a konyhában, és rejtvényt fejtettem. Mellettem szólt a rádió, de nem is nagyon figyeltem oda rá. Egyszer csak megszólalt egy szám, amire olyan hirtelen kaptam fel a fejem, hogy még a nyakam is beleroppant. Semmi extra nem volt benne, de... annyira ismerősnek tűnt, mintha épp az előbb hallottam volna. Igazán jó zene volt. Régi, de teljesen magával ragadott. Azután egész nap csak ez motoszkált a fejemben, és óránként azt vettem észre, hogy már megint azt dudorászom, de másnapra már ki is ment a fejemből...

* * * * *

Gyorsan eltelt az az egy hónap, ami még az utazásomig hátra volt. Az utolsó héten már senki nem ismert rám, annyira pörögtem. Igaz, Haylie ennek csak örült, mert szinte minden nap vásárolgatni hívtam, mert még mindig úgy éreztem, valami hiányzik. Hol egy új nadrágot szereztünk be, máskor egy új cipellőt, de valamit mindig muszáj volt. Néha már úgy éreztem magam, mint egy boltkóros, aki nem bírja ki shoppingolás nélkül. Pedig ez is csak az izgatottságom volt hivatott levezetni.

Utolsó estémet töltöttem otthon, másnap indult a gépem New Yorkba. Ágyam mellett sorakozott három bőröndöm, még mindegyik tárva-nyitva hevert a földön, várva, hogy „elvégezzem rajtuk az utolsó simításokat”, és végre minden bepakoljak.

Még utoljára leellenőriztem, hogy mindent elraktam-e, majd határozott mozdulatokkal elhúztam a cipzárakat a hatalmas utazótáskákon.

Aaron napokig ugratott, hogy minek nekem ennyi cucc, de aztán megérttettem vele, hogy egy nőnek igenis minden eshetőségre fel kell készülnie. Ezután abbahagyta a szórakozást. Bár él bennem a gyanú, hogy nem azért, mert igazat adott volna nekem, csak nem akarta ismét végighallgatni a kétórás kiselőadásomat a nők és a férfiak csomagolási szokásairól. De nem is baj, így ő is jól jár, meg én is.

A fényképezőgépemet és az iPodomat nagy gondossággal – és előre gondolással – a válltáskámban fogom vinni, mert tervezem használni a gépen is. Apának hála ablak mellé ülhetek; azt mondta, ha már első út, akkor élvezzem ki teljesen. Teljesen egyetértek vele. Annyi fényképet fogok gyártani a felhőkről, hogy mire New Yorkba érünk, már tölthetem is fel a laptopomra, mert tuti megtelik a memória.

Erről jutott eszembe, hogy még gyorsan pakolok fel új zenéket az iPodomra.

Bekapcsoltam a gépem, kényelmesen elhelyezkedtem az ágyamon, és nagy gondosan átválogattam a milliónyi számot, hogy a legjobbakat hallgathassam az úton. Közben bekapcsoltam egy online rádiót, hogy legyen egy kis háttérzaj is. Öt perce sem ücsöröghettem, amikor újra meghallottam azt a számot, amin egy hónapja is fennakadtam. Nagyon furcsa érzéseket vált ki belőlem, de nem értem, hogy miért, hiszen ősrégi zene, és tudtommal semmi emlékem sem fűződik hozzá.

Nem hiszem el, ez a dal kísért engem, vagy mi? Egye fene, ezt is felteszem a lejátszómra.

Kis keresgetés után meg is találtam a neten, gyorsan letöltöttem, és a többi számmal együtt felpakoltam az iPodomra.

A táskámat az ágyam lábára akasztottam, hogy reggel már csak a vállamra kelljen vennem, de a zenelejátszómat még nem raktam bele, helyette bekapcsoltam. Nem tudom miért, de muszáj volt újra meghallgatnom. Kikapcsoltam a laptopom, lekapcsoltam a lámpákat, elhelyezkedtem a takaróm alatt, majd kikerestem azt a számot a listából – Bryan Adams: Summer of ’69 – és elalvásig csak azt hallgattam...

2. fejezet

2. fejezet

Brad

Reggel korán keltem, hajnali ötkor csörgött az órám, jelezve, hogy öt óra múlva már a gépen kell lennem, ugyanis megint New Yorkba utazok apámhoz. Öt éve kéthavonta egy hetet nála töltök; így egyeztünk meg, amikor anyával elváltak.

Már nem éreztem azt a kis bizsergést, amit eleinte a repülés gondolata okozott, azt az izgalmat, hogy milyen jó repülni. Már semmi, mintha csak a napi rutint végezném. Végül is majdnem.

Teljesen higgadtan öltöztem fel, megreggeliztem, majd miután minden cuccom bepakoltam a csomagtartóba, anyu kivitt a reptérre

Ebben viszont nem változott semmi. Most is ugyanúgy ölelt át, mint minden alkalommal, és a lelkemre kötötte, hogy vigyázzak magamra, és hívjam fel, amint megérkeztem.

Lassan átvánszorogtam az ellenőrző pontokon, de szokás szerint megint túl korán érkeztem és még vagy egy órát kellett ücsörögnöm a váróteremben. Bekapcsoltam az mp3 lejátszóm és unatkozva nézegettem az egyre növekvő tömeget. Egy idő után pillantásom megállapodott egy lányon, aki szinte az ablakra tapadva nézegette a kifutópályát, a le- és felszálló gépeket. Nagyon aranyos volt, látszott rajta, hogy izgul a repülés miatt.

Tovább várakoztam, majd nemsokára bemondták a hangszóróba, hogy el lehet kezdeni a beszállást a New Yorkba tartó gépbe.

A gép közepe felé ültem a külső ülésen, mert már nem volt hely ablak mellett. Ahogy közeledtem a helyem felé, mosolyogva konstatáltam, hogy az a lány ül majd mellettem, akin az épületben is megakadt a szemem. Igazán helyes volt, sötétbarna haja a vállát verdeste, huncut szemei – melyekkel most is kifelé bámult az ablakon – izgatottan csillogtak.

Leültem a mellette levő ülésre, mire felém fordult. Láttam egy kis csodálkozást a szemeiben, amit nem tudtam hova tenni; lehet, hogy nem rám számított. Rámosolyogtam, majd előkerestem – az ellenőrzéskor elrakott – mp3 lejátszómat, elindítottam az egyik kedvenc számomat – Bryan Adams: Summer of ’69 – majd becsuktam a szememet, kizárva a külvilágot. Nem érdekelt a stewardessek eligazítása, már volt alkalmam párszor végighallgatni. Tovább ücsörögtem lehunyt szemmel, majd éreztem, hogy a gépünk elindul a kifutón, majd kis idő múlva a levegőbe emelkedik.

Hirtelen nyitottam fel a szemem, amikor megéreztem egy apró, forró kezet a karomra kulcsolódni. Lepillantottam, majd észrevettem, hogy a lány szorongatja a kezem; valószínűleg nem bírja a repülést, vagy először utazik így. Az arcára pillantottam, és láttam, hogy eléggé sápadtan szemléli a külvilágot. Eltettem a lejátszómat, majd megköszörültem a torkomat.

- Izé… jól vagy? – kérdeztem érdeklődve, mire rám nézett.

- Öö… izé… igen, köszi – válaszolt kissé zavartan, majd kicsit összeszedettebben folytatta. – Miből gondoltad, hogy rosszul vagyok?

Ezen jót derültem. Fel sem tűnt neki…?

- Olyan görcsösen szorongatod a karomat, hogy még most sem veszed észre, hogy nem az ülést fogod – válaszoltam vidáman.

- Mi? – Meglepődve pillantott le elfehéredő ujjaira.

- Félre ne érts, nem zavar, csak már kicsit kezd zsibbadni a karom. – Erre teljesen elpirult, majd hirtelen engedett el.

- Ne haragudj – suttogta. Nagyon aranyos volt, ahogy ott ült rózsás arccal, és nem mert rám nézni.

- Semmi gond – mosolyogtam rá. – Most repülsz először, igaz? – kérdeztem, mert nem akartam ennyiben hagyni a beszélgetést.

- Igen. – Még mindig suttogott, de legalább már rám nézett. Bátorítóan rámosolyogtam.

- Ah, ne aggódj! Nem lesz semmi gáz. Én nagyon sokat repülök, és még mindig élek.

- Igazából nem is azért, mert félnék… Inkább csak izgatott voltam… vagyok.

- Oh, megértem. Az első utamat én is remegő gyomorral vártam. – Felé nyújtottam kezem, majd bemutatkoztam neki, mert már zavart, hogy nem tudom a nevét. – Amúgy Brad vagyok.

- Örülök, az én nevem Zora – mosolygott rám édesen, majd gyengéden, de határozottan elfogadta a felkínált jobbom. Zora… igazán különleges és szép név.

Ezután sokat beszélgettünk. Megtudtam, hogy most költözik ki New Yorkba, hogy ott új életet kezdhessen. Igazán helyes lány volt, és nagyon jól kijöttünk egymással. Kezdtem sajnálni, hogy csak egy hetet maradok New Yorkban, és – bár még oda sem értünk – már most elkezdtem számolgatni, hogy legközelebb mikor is megyek.

Már túl lehettünk az út felén, amikor rápillantott az órájára. Lehet, hogy unatkozik? Pedig azt hittem, hogy ő is olyan jól érzi magát, mint én.

- Untatlak?

- Jaj, dehogy – válaszolta derűsen. – Éppen ellenkezőleg. Olyan jól érzem magam, hogy fel sem tűnt, hogy már hat órája úton vagyunk.

Ekkor hirtelen félig elmerült a táskájában, majd pár másodperc múltán előkapott egy fényképezőgépet. Az ablak felé fordult, majd csinált vagy húsz képet a felhőkről. Utána rám nézett, majd már csak azt vettem észre, hogy a fejét a vállamra hajtva hozzám bújik, hatalmas vigyor terül szét az arcán, és már villant is a vaku az arcomba. Pislogtam egy sort, de zavarodottságomat teljesen elnyomta bennem az a csodálatos illat, amit még mindig az orromban éreztem. Eddig fel sem tűnt…

- Bocsi, de az első utamat muszáj dokumentálni – nézett rám aranyosan, amire én nem tudtam mást válaszolni, csak, hogy nyugodtan, reménykedve, hogy még több összebújós képet akar csinálni.

Hosszasan fotózgattuk egymást, viccelődtünk és nevetgéltünk. Olyan volt, mintha már régen ismertem volna.

Már nem lehettünk messze New Yorktól, amikor a gép elkezdett rázkódni. Mivel már többször is tapasztaltam ilyet, megnyugtattam a kissé rémült Zorát, hogy ez csak egy kis légörvény lesz, nem kell aggódni. Ezután a stewardessek is megerősítettek, és láttam, hogy Zora vállán is enged a feszültség.

Viszont amire én sem voltam felkészülve, hogy a rázkódás nem szűnt meg, sőt egyre inkább erősödött. Zora keze rátalált az enyémre – ami más szituációban még boldogsággal is eltöltött volna –, szemében félelem csillant, és azt hiszem, már én sem voltam annyira biztos korábbi szavaimban.

A kapitány bejelentette, hogy mindenki őrizze meg a nyugalmát. Zora szemeiben könnyek csillantak, és hisztérikusan, mégis motyogva szólalt meg.

- Ilyen nincs! Ez nem történhet meg velem! Még csak most akartam új életet kezdeni! – Mintha nem is akarta volna hangosan is kimondani.

Megszorítottam a kezét, de szerintem észre sem vette. Kibámult az ablakon, és láttam, ahogy lefagyott. Elfordítottam róla tekintetemet, hogy lássam, mitől dermedt meg ennyire, de bár ne tettem volna…

Csak annyit láttam, hogy erős füst száll a gép oldala mellett, de ennyi is bőven elég volt ahhoz, hogy tudjam, ennek az útnak annyi. Erőt vettem magamon – hiszen, mégis csak én vagyok a férfi, vagy mi –, és visszairányítottam figyelmemet Zora felé. Észrevettem, hogy még mindig ugyanúgy ül, légzése szapora – valószínűleg sokkot kapott, ami érthető –, de a körülöttünk lévőkkel ellentétben teljes csendben volt. A hatalmas hangzavar sem zökkentette ki.

- Zora – szóltam neki, de nem válaszolt. – Zora! – szóltam rá hangosabban, túlkiabálva a tömeget, majd erősen megszorítottam a kezét. Erre már rám nézett, de a szemei tompán fénylettek és arcán patakokban folytak a könnyek. Furcsán nézett rám, mintha valamin mélyen elgondolkozott volna, majd tekintete ellágyult, és megszólalt:

- Csókolj meg! – Hát, nem pont ezt vártam ebben a pillanatban, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem lepődtem meg, de láttam rajta, hogy komolyan gondolta. Végtére is, miért ne tölthetnénk el az utolsó perceinket kellemesen és nem a körülményekkel foglalkozva? Na és persze, ki vagyok én, hogy visszautasítsak egy ilyen csodás lányt, aki épp azt kéri tőlem, hogy csókoljam meg? Bár ne ebben a helyzetben lennénk. Nem mondtam semmit, csak lassan közelebb hajoltam hozzá, és óvatos csókot leheltem ajkaira. Nem volt hosszú – mint ahogy ismeretségünk sem tartott régóta –, de azt hiszem annál több érzelem volt benne, és annál többet jelentett nekünk. Ez jelentette most az egyetlen esélyt az utolsó boldogságra.

Csendben ültünk egymás mellett összekulcsolt ujjakkal és nyugodtan vártuk, hogy az egyre gyorsabban az óceán felé közeledő gépünket, és vele együtt minket is elnyeljenek a habok. Hah, tiszta Titanic, csak nekik hajójuk volt.

Zora megint az ablak felé pillantott, de én már nem akartam látni, hogy mi van körülöttünk. Nem érdekelt semmi, csak őt néztem végig, a gyönyörű szemeit, a könnyáztatott, de még így is szép arcát. Az utolsó percemben már nem érdekelt semmi más…

* * * * *

Ahogy a gép orra, majd egész teste találkozott az óriási víztömeggel, hatalmas robajjal rázkódni kezdett, és az iménti elképesztő hangzavar pillanatokon belül elcsendesedett. A lány beütötte a fejét, és abban a pillanatban elájult, a fiú talán már nem is élt, de még mindig, továbbra is szorosan, mentőövként fogták egymás kezét…

1. fejezet

1. fejezet

Zora

Még én magam sem tudtam, hogy milyen lesz. Csak álltam az ablaknál, és néztem ki a hatalmas üvegfalon. Az első ellenőrző ponton már áthaladtam, és most még volt fél óra szabadidőm az indulásig.

Még sosem ültem repülőn, sőt, még nem is láttam ilyen közelről ezeket a hatalmas vasmadarakat, de most lenyűgözött a látványuk.

Az egyik épp most gurult oda az épület mellé, még éppen látszott a szárnya.

Az lesz az enyém, ebben biztos voltam. És akkor meghallottam a hangosbemondó női hangját, hogy az utasok megkezdhetik a beszállást a New Yorkba tartó gépre, és én is elindultam a többi utassal együtt, hogy új életet kezdjek egy másik világban.

Amikor beléptem a géptestbe, egy kedves arcú, mosolygós stewardess még egyszer ellenőrizte a jegyemet, majd elirányított a helyem felé.

A gép közepe felé szólt a jegyem, és az ablak mellet ülhettem. Már egy hónapja lefoglaltuk nekem a jegyet, hogy biztosan jó kilátásom lehessen, ha már egyszer repülőre szálltam...

Ledobtam magam a belső ülésre, és kibámultam a reptérre. Épp bepakolták az utasok bőröndjeit a raktérbe.

Ekkor éreztem, hogy valaki leült a mellettem lévő szabad ülések egyikére. Odafordultam, hogy megnézzem, mégis kivel fogok együtt utazni, de amikor megpillantottam, elállt a lélegzetem. A srácnak félhosszú, szőkés haja volt és vakítóan kék szemei engem pásztáztak.

Hú, most komolyan vele fogok utazni tizenkét órán keresztül?

A fiú rám mosolygott – mire a gyomrom idegesen összerándult –, majd elkezdett kotorászni a táskájában, elővette az mp3 lejátszóját és innentől kezdve már nem is figyelt rám. Lehunyt szemmel ült, és olyan hangosan hallgatta a zenét, hogy még én is simán felismertem a számokat.

A stewardessek megtartották az eligazítást – amire a srác egyáltalán nem is figyelt; valószínűleg ő nem először ül gépen –, majd a pilóta bejelentette, hogy felszállunk, és a gépünk elkezdett a kifutó felé gurulni.

A gép egyre gyorsult, mindenkit az ülésébe préselve szelte a métereket, majd hirtelen felemelkedett. Az ülésem karfáját szorítottam, mert – bár nem volt rossz érzés, azért – mégiscsak először repültem. Kissé izgultam és remegett a gyomrom, de közben nagyon tetszett, ahogy a gép egyre magasabbra tört.

Arcomat nézve valószínűleg bárki azt hihette volna, hogy nem vagyok jól; ennek tulajdonítom be azt is, hogy a mellettem ülő görög félisten megszólított.

- Izé... jól vagy? – Ráemeltem pillantásom. Már nem volt bedugva a füle, és tényleg érdeklődve és talán aggódva nézett rám.

- Öö... izé... igen, köszi – alig bírtam kinyögni a szavakat, olyan zavarban voltam, de aztán gyorsan összeszedtem magam. – Miből gondoltad, hogy rosszul vagyok?

- Olyan görcsösen szorongatod a karomat, hogy még most sem veszed észre, hogy nem az ülést fogod – kuncogta.

- Mi? – Lenéztem, és tényleg az ő karjára kulcsolódtak rá lassan elfehéredő ujjaim.

- Félre ne érts, nem zavar, csak már kicsit kezd zsibbadni a karom. – Egy pillanat alatt engedtem el, mintha hirtelen forróvá vált volna, majd éreztem, hogy arcom viszont tényleg egyre melegebb lesz.

- Ne haragudj – suttogtam vörös fejjel, ölemben nyugvó kezeimet vizslatva.

- Semmi gond. – Hallottam a hangján, hogy mosolyog, de még mindig nem mertem ránézni. – Most repülsz először, igaz? – kérdezte.

- Igen – suttogtam, miközben bátortalanul felpislogtam rá. Kedvesen nézett, úgyhogy kicsit felengedtem én is.

- Ah, ne aggódj! Nem lesz semmi gáz. Én nagyon sokat repülök, és még mindig élek. – Ez a srác mennyit tud vigyorogni. Bár végül is, jobb, mintha sírna.

- Igazából nem is azért, mert félnék... Inkább csak izgatott voltam... vagyok.

- Oh, megértem. Az első utamat én is remegő gyomorral vártam. Amúgy Brad vagyok – nyújtotta felém kezét.

- Örülök, az én nevem Zora – fogadtam el a jobbot, majd megnyerő mosolyt villantottam rá.

Tovább beszélgettünk, és igazán jól kijöttünk egymással. Nagyon aranyos srác volt. Elárulta, hogy havonta, kéthavonta megteszi ezt az utat, mert – bár az anyukájával él Londonban – sokszor meglátogatja az apját, aki kiköltözött New Yorkba.

Szinte minden témát érintettünk; a zenéktől kezdve, a sulin át, a könyvekig, mindent. Egyre inkább elbűvölt a fiú, és észre sem vettem, úgy rohant az idő. Ránéztem az órámra, és azt láttam, hogy már rég megtettük az út felét.

- Untatlak? – kérdezte kicsit lelombozva.

- Jaj, dehogy. Éppen ellenkezőleg. Olyan jól érzem magam, hogy fel sem tűnt, hogy már hat órája úton vagyunk.

Belenyúltam a táskámba és előkotortam a fotógépemet, majd elkattintottam párszor, megörökítve a napfényben úszó felhőpamacsokat. Gondoltam egyet, majd hozzábújtam, és magunkról is készítettem egy képet.

- Bocsi, de az első utamat muszáj dokumentálni – néztem rá aranyosan. Azt mondta, csak nyugodtan. Csináltunk még pár képet egymásról, jókat nevettünk, viccelődtünk, mintha mindig is jó barátok lettünk volna.

De ami ezek után történt, arra azt hiszem nem voltam felkészülve...

Először csak egy kis zötykölődésre lettünk figyelmesek. Kicsit megrémültem, de Brad megnyugtatott, hogy ilyen légörvények bármikor előfordulhatnak, majd ezt a stewardessek is megerősítették, úgyhogy nem is aggódtam tovább.

De amikor egyre jobban rázkódott a gép, már tényleg féltem. Erősen megszorítottam Brad kezét, és láttam rajta, hogy már ő sem teljesen biztos az előbbi csitító szavaiban. Amikor a kapitány bejelentette, hogy mindenki őrizze meg nyugalmát, már sírni lett volna kedvem.

Ilyen nincs! Ez nem történhet meg velem! Még csak most akartam új életet kezdeni! – gondoltam magamban, de észre sem vettem, hogy hangosan is kimondtam, ami a fejemben járt. Teljesen kétségbe voltam esve.

Valami megmagyarázhatatlan miatt kinéztem az ablakon, és amit akkor láttam, attól teljesen lefagytam. Más ember szerintem hangosan sikított volna – mint ahogy a többi utas lassan tényleg el is kezdett –, de én csak dermedten ültem, és folytak a könnyek végig az arcomon. Ugyanis amit láttam, attól még a vér is meghűlt az ereimben.

Nem láttam mást, csak óriási füstöt és a hatalmas lángokban álló jobb oldali szárnyat. Majd amikor a repülő lassan, de biztosan veszíteni kezdett a magasságból, azt kívántam, hogy bár mégse ülnék ablak mellett, vagy még inkább: bár sohasem akartam volna New Yorkba menni és bár sohasem szálltam volna repülőre, de valahogy nem volt erőm elfordítani a fejem az egyre elharapódzóbb lángokról.

Ekkor eszméltem, hogy Brad engem szólongat, sikertelenül. Olyan volt, mintha víz alatt lettem volna, a hangzavart körülöttem halk duruzsolásként érzékeltem, és Brad szólongatása is csak távoli suttogásként hatott, de lassan az agyam is felfogta, hogy mi történik körülöttem, és megfordultam. Brad arcával találtam magam szemben, szeme furcsán csillogott, arcán elmélyültek az árnyékok. Szája remegett, de valahogy méltósággal tartotta magát. Igaza volt, itt már nem volt értelme siránkozni, utolsó perceinket tölthetnénk el úgy is, hogy azok méltók legyenek az „utolsó” címre.

- Csókolj meg – fogalmam sincs, hogy ez az ötlet honnan jött, főleg, hogy honnan volt merszem kimondani, de örülök, hogy megtettem. Először láttam rajta, hogy igazán meghökkent, nem tudta mire vélni szavaimat – hisz alig pár órája ismertük egymást, ráadásul épp egy zuhanó gépen ültünk –, de lassan rájöhetett, hogy mi ment bennem végbe, mert nem szólt semmit, csak óvatosan közelebb hajolt hozzám, és ajkaival az enyémeket érintette. Lepkeszárny finomságú csókunk nekem abban a pillanatban többet jelentett mindennél, mert tudtam, hogy perceken belül tényleg az lesz a minden. Ez volt életem első csókja. És ironikusan most már az utolsó is.

A gép érezhetően egyre gyorsabban zuhant, a többi utas tovább sikítozott körülöttünk. Talán abban reménykedtek, hogy ettől megmenekülnek? Nem tudom. Mindenesetre mi csak ültünk egymás mellett csendben, összekulcsoltuk ujjainkat, és valahogy már nem is féltem annyira, ahogy elmerültem Brad gyönyörű kék szemeiben.

Ismét kinéztem az ablakon, és láttam az egyre közeledő óceánt. Gyönyörű, ám egyben borzalmas látvány volt. Már alig volt pár méter. Nem akartam látni, úgyhogy visszafordultam Brad felé, éreztem, hogy arcom még mindig könnyekben fürdik, de már nem volt időm ezzel foglalkozni...